„szeretettel kell közeledned mindnyájunk
szülő anyjához, a természethez”
(Herman Ottó)
tompuló érzékkel bámulom a tájat
már érteni vélem lelkednek mi fájhat
miért öltözött gyászba a Garam vidéke
s eljön-e valaha az áhított béke
mikor a Szinvánál utad kereszteztem
láttam hogy a szíved itt ver hevesebben
hámori házacskád elvitte az árvíz
de néked már csak a szűz természet számít
szigetet álmodtál a pataksodrásba
ölelő fenyőt a sűrű csobogásba
otthont a gólyáknak vértócsák helyére
(maradjon most ez a Peleház rejtélye)
a Zsófia-kilátót gyászunk bontja el
de van kérdés mire a Szinva sem felel
nézem a csodát a zubogó vízesést
bujdosó bánatom őrjöngve tépi szét
bár süket a világ s nem hallgat meg senki
számomra az otthont e vidék jelenti
hazátlanul élni a legnagyobb átok
mert veszni hagy minden vajúdó álmot
