Valaha én voltam a hozzá
legközelebb állók egyike,
ám elvesztettem,
még mielőtt elhunyt volna.
Fokról fokra zárkózott el,
úgy tudom, nemcsak tőlem.
Egyre ritkábban jött
keddi összejöveteleinkre,
aztán teljesen elmaradt.
Ha találkozót javasoltam,
mind gyakrabban talált kifogást.
Úgy volt, hogy meglátogatom
negyvenötödik születésnapján,
előbb áttette külső helyszínre,
majd másokat is odahívott,
elvágva a lehetőségét
a bizalmas beszélgetésnek.
Főleg halálról és temetésről
folyt az ügyetlen társalgás,
és ha egy óra telt el addig,
amikor elsietett onnan,
nem avatott be, hova.
Utána már csak egyszer láttam,
öt hónappal halála előtt,
egy siralmas lapbemutatón,
az Alkotókör egyik végnapján,
ittas nyelve nehezen forgott,
hangja most is el-elcsuklott,
és indulóban levizelte
a Vajákos szeme láttára
az ő dzsipjének kerekét,
nem ilyen utolsó képet
szerettem volna róla.
Eltűnése híre zavart keltett,
párviadalba bocsátkozott
reménykedés és realitásérzék,
az utóbbi fölénybe került,
végül, néhány nap elteltével
borús győzelmet aratott.
Engem nem ért váratlanul,
hogy ezúttal sikerült,
de zokon vettem,
hogy nem köszönt el,
holott hajdan megígérte.
Hosszú törekvésemmel,
hogy eltérítsem szándékától,
kudarcot vallottam,
mint Yoda mester
a sötét nagyúrral szemben.
És a zavar nem szűnt meg,
nem lehetett tudni,
pontosabban hol történt,
hogyan történt,
mi történt aznap előtte,
mintha József Attila
halálának történetéből
kihagynák a vonatot,
ez nem segített a földolgozásban
sem nekem, sem senkinek,
és fontos körülmények ismerői
saját szerepük elrejtéséért,
jogszabályi előírás miatt,
rosszul értelmezett kíméletből,
és nem sorolom tovább
az elképzelhető okokat,
féltékenyen őrzik titkukat,
mint amikor örökösök
szerzői jog új tulajdonosaiként
nem engednek valamit megjelenni.
Egy sokoldalú művész,
kinek bánatban ázó élete
tekinthető műalkotásnak,
egy jelentős költő halála
nem pusztán magánügy,
sem kizárólag a család belügye.
A Javas halála
