Sokkal nem – max pár évtizeddel – azután,
hogy H. O. Tompával ugyanezt az utat bejárta
– s pár évtized természetszerűen semmi –,
kedvünk támadt Ottó bátyámmal lemenni
az erdészlak és forrásvidékről
az erdő alja mentén, ott, ahol a Szinva
a Herman birtokon átfolyik, s mert Kamilla
asszony ott állt a partján, bátyám kedvenc fekete,
fácántollas kalapját lengeté, mint pákász a kaszurt.
Hová is mentünk, hát ezen a hétvégi napon
máshová, mint a Tókert csárdába, hogy eltársalogjunk
négy szem, illetve két tál tetemes csőben sült csülök között,
például arról, hogy politikum vagy paleolitikum,
kérdeztem, gondolta volna, hogy a politikus
szitokszóvá aljasul, s hogy az ő aktív korában a sok honatya
ugyanilyen gazember volt-e, mire ő felelt,
de sajnos, valaki a háta mögött
szintén szottyos csülköt szürcsögött hangosan.
Gondoltam, s nemcsak azért, hogy a kedvében járjak
megkérdezem, hogy hát a Lajos mit is írt anno,
s reméltem újra hallhatom Kossuth igazát,
arról, hogy adta el Deák a hazát a világ
vérszívóinak vagy arról, miképpen csatlakozunk
legalább a világ cultúrába a magyar
természettudomány által, s hézagtöltelék gyanánt.
De most a vendéglátóm annyit sem mondott,
farkaspók, s hogy egyes szám vagy többes.
Így aztán elképzeltem, ahogy ez a best seller író
áradozik a mostról, miután az elmúlás belénk kóstol,
egyszerre csak a szörnyű évszak –
miben a természet rendre elvetél (eleve tél) –
véget ér, s az élet-citera madár-, falomb-,
rovar-húrokkal töri meg a csendet,
s tompa, néha fémes (vassas?) hangként csenghet
fülünkbe, akár A madár fiaihoz utószava:
süvöltő pipiske kecskefejő lotyó rozsdafarkú őszapó.
Kelt Lillafüreden, kb. tucat évtized előtt,
H. 2 Ottó (alias Lengyel Tamás) tollából
