Az első érzés, sejtelemnél alig több fuvallat, ami a sorok alá s mögé kúszik bennünk, még épp csak beleolvasva Fodor Miklós verseibe (Garabonciás- katalizátor) annak tétova dekódolása: e versek hangszerelt írások. Több ez, mint zeneiség, az, amit egy verstől akkor is elvárunk, ha annak formavilága – mint a kortárs költészetben oly gyakorta – eltér a ritmusok, a rímek, a hangsúlyok és ütemezések egymást erősítő szerkezetétől, s többnyire legföljebb a hangsúlyokra (mint érzelmi elemekre) építenek; ami, ha egyébként rendelkeznek erős mondanivalóval, korántsem baj, mondom, mielőtt félreértene az olvasó. De itt nem csak a zeneiség jelenléte okoz kellemes meglepetést, hanem a ritmusok hangszerelése. A többszólamúság (akár egyetlen jelzős szerkezetbe rejtett metaforaként) – s ennek „elkerülhetetlenségét” akkor értjük meg igazán, amikor megtudjuk, hogy a szerző: hangszertanár.
Nem mintha ez amúgy fontos lenne. Nekem legalábbis mindössze a sejtelem bizonysággá válását jelentette, vagy inkább fölfejtését föntebbi
megérzésemnek: magát a művet nézve (s számomra mindig ez az elsődleges, noha már sokan hibámként tették szóvá), annak közvetítő erejét, a vers okait, szándékát, akaratát s mindenekelőtt a szöveg hátterét óhajtván megérteni – nem a szerző életútjának ismeretéből keresve-találva ahhoz a megfelelő kulcsot. E kissé bőbeszédű bekezdés is azért terebélyesedett ki, mert – a vázoltakkal ellentétben – bizony, e versek elsődleges megértéséhez, befogadásához mégis fontos kiindulópontot ad annak ismerete, hogy szerzőjük hangszertanár. Aki, mint tudjuk, nem csupán egy adott hangszer és/vagy énekhang ismeretére, alkalmazásának tökéletes elsajátítására nevel, hanem mintegy elhelyezi az adott hangszert egy zenekari műben; meghaladva az egyszerű alapdallamok szintjét már az egyetlen dallamnak, a hangszer szólójának is (gyakorlás közben) éreznie szükséges a hangszerelés teljességét, s ezért meg kell tanulnia „egyetlen hangon skálázni” (Rózsa Endre), s úgy kell mesélnie a hangszernek a saját koráról, hogy az minden időben egyetemesen szóljon, akár himnusz, akár requiem, akár – ha van arra alkalmas idő s ok s lehetőség – örömóda kell éppen ama – múlandó és mégis maradandó – pillanatban.
Az igazi vers komplett érzészuhatagként ér minket, s ezt az élményt fogadhatjuk magunkba Fodor Miklós könyvébe mélyedve; ezt az egyetemességre törő lágyan erőteljes megszólalást. Aki, hogy kiinduló hasonlatunkat tovább szőjük, az adott verset már hangszerelve nyújtja át s helyezi el a szimfónia-tétellé szerkesztett ciklusokban; ám – s eldöntendő kérdés, hogy ez csalódást keltő-e vagy sem – a kötet végéig sem állnak azok össze egyetlen nagy, hatalmas létszimfóniává, ahogyan azt kezdetben reméljük.
Ugyanakkor épp annak hiánya emeli még magasabb szintre a könyvet (megmutatva bár, hogy ez a szint ennél is magasabb s tökéletesebb lehetne, kis szerzői visszafogottság s szerkesztői beavatkozás árán – de erről majd később), ösztönösen – s ne vitassuk el, hogy vélhetően tudatosan – jelezve azt, hogy a szétesőben lévő világ darabkái, ahogyan a történelem során eddig sem, úgy most sem ábrázolhatóak egyetlen s mindent fölmutató összefoglalásban; a történet tektonikus mozgások sorozata, a test és a lélek rezgéshullámaiból keletkező folyamatos távolodás és ütközés, taszítás, vonzás; de persze a költészet dolga nem a teljes és végtelen elidegenítés e világtól, hanem az egyensúly megteremtése: a kötéltánc mindennapi szakadékjaink fölött; mindennemű végső kétségbeesés derűs elviselésének és elviselhetőségének
megéneklése.
Valahol itt kell megközelítenünk s értelmeznünk a Fodor-versvilág burjánzó metaforákkal dúsan rétegzett vonulatát, fölismerve, hogy e szintek egymáshoz rendezett szintézise egyben s egyúttal a vers, a ciklus és a kötet kompozíciójának alapelve s -eleme. (Lehetne.) De s mindvégig (noha olykor károsan túlexponálva ezt) játékos, derűs, a legkomolyabb, legtragikusabb pillanataiban is. S ez nem kikacsintás, nem valamiféle oximoron vagy allúzió kényszere – egyszerűen annak tudatosítása, hogy a dolgok állandósult jelenlegi állása szerint semmi egyébre nincs lehetőségünk. Egészen egyszerűen: amíg kitartunk, ameddig azt a pohár vizet a szánkhoz tudjuk emelni, addig az a pohár akkor s mindörökkétig még félig tele van. Értenünk s éreznünk kell ezt a legsötétebb képet is leárnyékoló magabiztos derűt Fodor Miklós verseiben.
S a játékosságát, a költői formák halmozását, az időmértékes versritmusok biztos kézzel s nem kevésbé bámulatos tartalmi inverzióval felruházott jelentés-többletét. Minderre legföljebb példákat emelhetünk ide, a kötet vaskossága mindenképp olyan kritikai elemzést igényelne, melynek megszületéséért szurkolok, de én magam pillanatnyilag már nem vállalkozhatom rá, különösen e figyelem-felkeltést célzó felületen, egy recenzió-terjedelem bővítése pedig nem mindig annyira olvasó-barát, mint tudjuk, ám annyit – a példák kiragadása előtti összegzésként – kiemelten húzzunk alá, hogy ez a kötet már akkor beillik az életmű-összegzések polcára, ha nem követi újabb Fodor-opus. Mi több: már ebből is kitelne egy hatásában ennél is erősebb hangvételű válogatás.
Meglehetősen bővérű költői vénáról beszélünk tehát, föltétlen meg kell azzal ismerkednie minden versszerető olvasónak.
S a formai példák elé mindenekelőtt a mesterek s az elődök említése kívánkozik, hiszen e poézisnek is természetesen vannak fölismerhető példaképei, érték a szerzőt a formálódás korában olyan ma is érezhető hatások, melyek mellett nem mehetünk el szó nélkül; különösen akkor nem, ha ő maga is mintegy a kezünk alá játszik ennek ábrázolásához. Mindjárt az első ciklus szinte teljes egészében – ahogyan majd a későbbi oldalak néhány megoldása is – mintegy mozgalmas, lüktető, pulzáló, Nagy László-i módon s hozzá méltón íródó „exegi monumentum aere perennius” felirattal körbefuttatott posztamensként emelkedik elénk. Mint egy hatalmas obeliszk, mely évezredek
emlékét őrzi, ám ez csupán a forma – a versekből élő, eleven, a mai hétköznapokból fakadó örömök s fájdalmak sorjáznak elénk, élve ugyan a Nagy László-i eszközökkel, ritmusokkal, ám itt és eme helyzetben ez inkább összeköti az idősíkokat s kiemeli annak súlyát: a rossz miként képes ismételni önmagát. A metaforák, a jelzők mintegy szinonimaként, áthallásként jelennek meg, evokációként éljük meg a sorra felbukkanó vershelyzeteket, de a főhajtás ugyan jelentkezik ezzel bennünk, ám ugyanakkor Fodornál ezt is másképp kezdjük elhelyezni költészetében: mintha a teljes első ciklus (Termő idő) verseit egy összefüggő, azokat átfogó invokációként jelenne meg a nagy előd szelleme, név nélkül, ám félreismerhetetlenül. S azonnal belénk hatol, szintén egyértelműen, az indulat izzása.
Előétel, gondolnánk, első ciklus, ám azonnal megértjük: ez már a sűrűje. „Tövis közt igévé táncolódj, / violám, gyenge szóm, / lázasnak nap-kaput tárj, / burkolván / nesztelen hajnallá öltözz árvát” (Bűvölő), „Nézd, tócsa a véred, ó, lélek! / A vérem. / Bukj arccal testünkre, / tapadj a porra, / szívd vissza szétáldozott magad!” (Ó, lélek), „Karcold húsodba szétázott körvonalad, / kérész teremtmény!” (Szabadság), „…mivé satnyul kor s termő kedv / máglyára illő kultúr-kacat / hajdan igéző ingem / a lélek / hazug sarakban fetreng, rothad / rítus-sarjasztotta szövetéből idegét / rostjai kötőanyagát / savas elmefolyamok oldják / az égből gumibóvli zuhog szakadatlan / vedd vissza hatalmad / még ép népem” (Törvénysértők), „csapolt, tarolt, / csócsált, rabolt, / szétadagolt, földarabolt, / körbedalolt / rögöm a bolt” (Hazugság), „Riadalom, ha kormányoz, / kérész bűbájod / szemedbe göröngyöt kormoz, / ingó kebledre ráncos lidércet nyom” (Elérlek), „Esélyünk? – kérdezed. / Térképről lefelejtett sziget.” (Szerelem?), olvassuk egyre nagyobb gyönyörűséggel a sorokat, fájnak, persze, hiszen pontosan lefedik a jelen kínzó kérdéseit, ám a hangnem által kínált áthallás fölismerése egy kicsit visszavisz bennünket a nem oly régi, de immár klasszikus magyar költészet vizeire. „Gábriel, időd nyújtva / csókolom bőrödre tengerem” (Mária-triptichon), írja Fodor, s mi – jóformán önkéntelenül – mormoljuk a Szépasszonyok mondókái-nak sorait, semmit sem félrehallva, épp ellenkezőleg, megértve, hogy a ciklus második felét eluraló gyönyörű szerelem-hívás a maga szépségében s tébolyultságában ama ércnél maradandóbb ima, szerelemfohász, amit sorról sorra kihallunk a Fodor-invokációból is: „Gyönyörűm, te segíts engem!” Így kerekedik le s egésszé a ciklus íve – hogy, korántsem váratlanul, ne csillapodjon, hanem még magasabbra emelkedjen a fájdalom s az indulat, a kötet első maradandónak gondolható (ahogyan mondják: antológiadarab-gyanús) versében (Apokrif táltosénekek), s égő fájdalomként csapódjon ránk. A vers, noha Pilinszky Jánosnak ajánlja a szerző, teljes joggal, hiszen, túl a konkrét idézeten, a vers egésze a Pilinszky-hangvétel nyomába szegődik, ám, ugyanakkor, a Nagy Lászlónak szóló evokáció is itt erősödik föl; mert Fodor bámulatosan fölépített versében halljuk az Apokrif szavait, de összemosódnak azok a Menyegző szavainak, sorainak, látomásainak csodáival. S e kettős hangzással zárul, rendkívüli élményt nyújtva, az első ciklus – hogy a következő ciklusokban tovább asszociáljunk, távolról bár, a klasszikus költészet ma már sokak szerint korszerűtlenné vált formáira, zeneiségére.
A következő ciklus(ok) bőven szolgáltatnak okot ezen érzésünkre. Kötött formák, lágy és pattogó ritmusok, pontos rímek jellemzik itt a verseket, szinte belekúsznak fülünkbe a sorokból kiintegető dallamok, dúdolunk is alájuk valami egyszerű pentatont, de amolyan zuhany alatti kontármunka ez tőlünk, tudjuk, és mégis jól esik átélni ezt a zeneiséget. Ám, ami miatt nekünk – magunk felé – hiányérzetünk marad, azt a már említett hangszerelt vers fölismerése okozza; mert bonthatjuk számtalan belső műfajra, dúdolóra, bájolóra, ráolvasóra, virágénekre, vagy ezeknél rafináltabb tartalmakra a verseket, mindegyiknél kihalljuk a többszólamúság-ot, a tartalmi-metaforikus többletet. Idősíkok, élethelyzetek párhuzamosai siklanak együtt, olykor cáfolva a geometriát, hiszen nem csak a rímek ölelkeznek, de a tartalom is meg-megidéz egyaránt vonzást és taszítást. „Őrzöm a szó tavaszát, / korokat terelő igazát, / de nem ők, / mai Nap s mai Hold hunyorog / Pazar éjemen át. // Már kiadó ez a táj, / remegő, / korom árnyú madár szeme / villan az ablak előtt” (Pazar éj) – írja Fodor, s íme e részletben az említett több síkú párhuzamosság; korok, helyzetek, s költők; hiszen – túl a folytatódó Nagy László megidézésen – itt már kihalljuk Weörest, s
másokat, kár folytatni, inkább itt szögezzük le azt, hogy Fodor Miklós örvendetes módon idézi fel számunkra azt a költői iskolát, korszakot, ami a múlt század második felében még híven követte a nyugatos nemzedékek nyomvonalát. Mestereket is innen, az immár műhely nélküli „negyedik nemzedékből” (amennyiben ezt nem szűkítjük le az „újholdasok” körére) választ, s azt a generációt, akik, még e zeneiséghez ragaszkodva, váltani próbálnak bár, de hangvételük lényegében egybe ötvözi ama stílusjegyeket, ami ma már – mint mondtuk föntebb – sajnálatosan már-már „atavisztikus” korszak.
Végső konklúziónk megfogalmazása előtt még azért maradjunk e versek bűvkörében. Hiszen, noha a recenzens már meghaladta az illő s olvasóbarát terjedelmet, azért engedtessék meg, hogy néhány kincset kiemelhessen. A már említett nagy vers méltó párjait. Például a Liliommező, mely – igen, szinte már elfogult örömmel ragaszkodom ehhez – méltó helyet foglalna el bármely Nagy László invokációban. Pazar, ahogyan; csak kis kitérőt teszek, hagyom ezt a részét a verselés-technika szétszálazását kedvelő kritikusokra; ahogyan tehát a Liliommezőt Fodor elkezdi kanásztánc-ritmusban (vagy kétütemű nyolcasban, megítélés kérdése ez itt), hogy majd a második szakasszal váltson kétütemű hetesbe – ebben újfent s nagyon erősen megérezzük a vers atmoszféráját, azt, ahogyan szinte nagyzenekarként dúsul fel a vers hangsúly-zuhataga, szinte megkövetelve, hogy – élő előadásban – így is szólaljon meg, dúdolótól indulva a ráolvasás fortissimojáig jutva. De ki kell emelnünk a „termő hiány” címen megjelenő vers ellentét-halmozását, remek játékosságát – „hiányzol / mint órának idő / süteménynek gyermek / tintának verselő / levélnek túlvilági üzenet” – és ugyanígy „a jó” dobpergés-ritmusát, de a „Soha nélküled” parafrázisként is értelmezhető (elég ehhez ideidéznünk a versszakok ismétlődő utolsó sorát: „ne legyek soha Nélküled!”) himnikus fohászát mindenképp említsük – mielőtt rátérnénk korábbi kritikai megjegyzésünk ígért magyarázatára.
A kötet ugyanis – a magam olvasatában – az utolsó ciklus előtt bezárul. Mondanám, hogy véget ér, de inkább elkezdődik, hiszen tovább él a zeneiség, a dallamvarázs, s vele-benne a klasszikus magyar költészet folytatódik. Bennünk, kellemes utóízként. Amit hiányolunk, tétován, az ennek a nyomvonala, milyen jó lenne, gondolnánk, ha a kötet végén rálelnék egy QR kódra, s azon keresztül elhangzanának e versek; persze, ez csak elrévedés, biccentés egy remek új verseskötetre – ám annak nincs vége.
Még van egy ciklus (Hegyesfülű), mely kissé zavarba ejtő hangnemváltás. Mintha a költő azt jelezné, átlép e tartományból, s visszatér az időmértékes, és/vagy az ütemhangsúlyos verseléshez, de ez lenne nála mintha játék; a kötet úgy négyötödét alkotó eddigi versekben tartalom és forma együtt alkotott egészet, itt viszont mintha a forma megjelenítése lenne elsődleges. Ügyes játéknak tűnnek a legjobb sorok is („Húsban láz mérgez? Bőr borzong soron lefolyó drámát? Ideget sikárol / néhány kétarcú hatalom, vágyakat lézerez? Sejtjei sejtik, nem a tudat.” [Jelenbe szüremlő jövő], „Életed olyan, mint egy banki hitel: / kérted, megvizsgálták hitelképességed, / … / Mit kezdesz most e hiteles élettel?” [Hiteles élet]), elfedve a súlyos mondanivalót. Versformába kényszerített közéleti jegyzetek, publicisztikák váltják egymást olykor Tóth Árpád-i hírlapi rögtönzésekkel; s ha olykor kimagaslik közülük néhány vers, azok szinte elsikkadnak az olvasói érdeklődés tompulásával párhuzamosan. Pedig az „Élő, kétoldalú nyomat” két változata (inkább diptichonnak gondolnánk) itt is fel tud csigázni – szinte a Fodor-versvilágkép egyik legjobb ars poeticáját is itt lelhetjük meg („lelkek sokszorozódó karcát, metszetét / foszló nyomatok színéről s fonákjáról / betűzni restaurátori jog s kötelesség”), íme a versek korábbi ívében is tetten érhető palimpszesztus-érzések tudatos vállalása hát, ám ezzel együtt is a záróciklus mintha pamfletek és ironikus életértelmezések kavalkádja lenne. Ötletek keresik helyüket (Egy szent Ma, Pókügyes,
Lemeztektonika, Hasonlatburjánzás) a versek egy részében, míg másabbak a rájuk gondolt alakot, formát feszengik; itt s ezért éreztem tehát föntebb annak megfontolását, hogy az a szint, amit a kötet fölmutat, ennél is magasabb s tökéletesebb lehetne, kis szerzői visszafogottság s szerkesztői beavatkozás révén; no de ha ilyen áron jutunk olyan versekhez, mint az Apokrif táltosénekek, vagy a Soha nélküled – akkor spongyát rá.
Kétarcú tehát, megítélésem szerint, ez a kötet, s bizonyára tudatosan, így tehát azt gondolom, joggal kérdezem – s a kötet nagy részében semmiképp sem csalódva, sőt! – eltűnődve, hogy „illik itt is, ott is / ám az egész… / mintha félre volna csúszva / bármerre húzhatod / … / hol ide, hol oda vetül disszonancia / zavarba dűlve kérdezed / vajh’ a kép, mi eddig hordozott / a végső-e?” (elcsúszott képrétegek)
