Sokkal nem – max pár évtizeddel – azután,
hogy H. O. Tompával ugyanezt az utat bejárta
– s pár évtized természetszerűen semmi –,
kedvünk támadt Ottó bátyámmal lemenni
az erdészlak és forrásvidékről
az erdő alja mentén, ott, ahol a Szinva
a Herman birtokon átfolyik, s mert Kamilla
asszony ott állt a partján, bátyám kedvenc fekete,
fácántollas kalapját lengeté, mint pákász a kaszurt.

Herman Ottóné, született Borosnyay Kamilla életét egy denevér mentette meg, amikor férjével és
kísérőjükkel beléptek a Szeleta-barlangba. A hölgy a női egyenjogúság lelkes híve volt, amikor még szavazati
joguk se volt, és nem tanulhattak kedvük szerint az egyetemeken. A háta mögött emancipuncinak nevezték,
ám ebbe a megnevezésbe cseppnyi gúny se keveredett. Ilyen volt és kész. Most is ragaszkodott, hogy
elsőként lépjen be a sziklaüregbe.

írom itt most ezt a tudományos értekezést
azért hogy majd 1953-ban
rólam nevezzék el a miskolci múzeumot
és szobrokat állítsanak nekem
meg útjelző karókat a tévelygőknek
de egyelőre 50 évesen inkább megnősülök
az avasi templomban esküszünk Kamillával
akivel gyakorta teázunk
aztán majd veszek itt a nyaralótelepen egy telket
építek rá egy Pele-lakot

Már alig látok, az irodalomtól mégsem tudok elszakadni. A minap is egy
verset olvastam. Nagy lelkesedéssel láték neki, szépen is kezdődött, de
aztán elrugaszkodott mindentől, amit költészetnek lehet nevezhetni.
Később is voltak szép sorok – „Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint
mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, lángot a
lélek, test a nyugalmat. Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg
nem halnak” –, de ez már csak olyan volt, mintha a homokba mazsolát
tennének.

kertetekben labirintusszerű a
növényi emberminta elhúzott
séta fel a dombra ott
alászáll minden közösségi
tanánc meghatározatlan fuvallata
töprengő légyzümmögte csodálat
megannyi képeden látom ahogy
az árny kilép szemünk mögül
nem lesz kerete inkább
felhőfátylat vet a közre
de van lehetőség kinyílni
meglátni köztetek a
hétvégi lak peleálmát

Kit tisztelhetek Önben?

Én vagyok a Madarak Atyja, más néven Ottó. Megint más
néven Károly. Örvendek a szerencsés találkozásnak eme
mesebéli Lilllafüreden!

Nemkülönben. A Gólyák Dalnoka vagyok. Más néven
Mihály. Kit tisztelhetek az Ön oldalán?

„szeretettel kell közeledned mindnyájunk
szülő anyjához, a természethez”
(Herman Ottó)

tompuló érzékkel bámulom a tájat
már érteni vélem lelkednek mi fájhat
miért öltözött gyászba a Garam vidéke
s eljön-e valaha az áhított béke

mikor a Szinvánál utad kereszteztem
láttam hogy a szíved itt ver hevesebben
hámori házacskád elvitte az árvíz
de néked már csak a szűz természet számít

szigetet álmodtál a pataksodrásba
ölelő fenyőt a sűrű csobogásba
otthont a gólyáknak vértócsák helyére
(maradjon most ez a Peleház rejtélye)

a Zsófia-kilátót gyászunk bontja el
de van kérdés mire a Szinva sem felel
nézem a csodát a zubogó vízesést
bujdosó bánatom őrjöngve tépi szét

bár süket a világ s nem hallgat meg senki
számomra az otthont e vidék jelenti
hazátlanul élni a legnagyobb átok
mert veszni hagy minden vajúdó álmot