Szivtágulásom miánt fennebb járva állati gyötrelmeket állok ki, melyek gyilkolnak folyvást, de
még meghívom barátim, pedig tudom, Jókaim uj történelmi regényen dolgozik. Lévaym
mindig csak keserg, ideje vele is borozgatni, megünnepelni, hogy ők is Miskolcz díszpolgári
lettek. Utolsó kívánságom megosztom vélük, látni Rózát mennyei pucéran. ”Nyíló szirma úgy
piroslik, // Mintha vérbe volna mártva.” Adjon nékik inspirációt is a meztelenség múzsája!
—
Nem akartam elébb a meghívást elfogadni, nem érdekel az Üstökös lapom se, hiába
kérdezett rá a Landerer és Heckenast nyomda. Az uj regényemnek czíme Rákóczi fiai lesz, de
Rózámtól Tompára hivatkozva elköszöntem. A révkomáromi rajz oskola szenvedélyemmé
tette a festészetet, így eleget teszek Rém Elekünk kívánságának. Eszembe jutottak épp
papírra vetett soraim: „Méltóztatik velem tréfálkozni. Hiszen emlékezhetik rá serenissime,
felettébb jól, hogy én voltam a praeses annak az examináló komissziónak, amely serenissime
proficientiáját in studiis de semestri ad semestrim kontemplálta.”* E kétértelműség bennem
is mosolyt fakaszt. Ultimó.
—
E a pálya minden szenvedésivel, küzdelmivel, nehézségivel együtt a gyönyörök végtelensége,
menedékünk az országos viharokban, vigasztalónk az elcsüggedésben? „A nyájas baráti
asztal // Most is áll még és vigasztal,” így támogattam Jókaink döntésében, hívja el Rózát
néki, a hajlék szivesen int, talán élete utolsó kívánsága teljesülhet, és nézhetem én is, amikor
festi, és „Forrva forr az öröm árja”.
—
Szívkinyitóm, egy perczig se bírom már nélküled. Enyhület és pausa, legyen meg Tompának
is, mert hiányolja szépségedet, szegényt nyavalya lepte meg. Ó, mik is a csillagos ég minden
csodái testedhez képest? Vigaszt néki nyújtani gyere el. E szives sorral veszek bucsut.
Szívkinyitód
Feketehegy, 1866. jul. 21.
*
serenissime=felség, kegyelmes úr
praeses=lovag, helytartó
komisszió=megbízás
examináló=vizsgáló
proficientia=jártasság
in studiis de semestri ad semestrim= tanulmányaiban szemeszterről szemeszterre
kontemplál=szemlélődött
