Mi az óda?
Van-e ma óda?
Szeretnék-e ma a hölgyek, ha hozzájuk óda szólna?
Miért aktuális még ma is József Attila?
Aktuális ma József Attila?
Ki József Attila?
Kérdések, kérdések egymás után lépkednek elő évek függönye mögül.
Vannak-e válaszok?
Lehetnek-e válaszok?
Mi a titka ennek a Ferencvárosban született költőnek?
Mit tudott vagy mit tud, amitől szavai még ma is hatnak?
Ez az ember csupa kérdés, vagy vannak válaszok?
Vagy „fönn a hegyen ágyat bont a köd, mint egykor melléd: mellé leülök”?
Együtt fedez(z)ük fel a ködöt?
(Újabb kérdések, csak úgy megemlíteném.)
2025. az évfordulók éve a magyar irodalomban, elég csak Jókai, József Attila, Szabó Lőrinc, vagy Vörösmarty nevét említeni és a sor még itt korántsem véges.
1933 júniusában József Attila részt vett az Írók Gazdasági Egyesülete (IGE) által Lillafüreden megrendezett íróhéten, amely három nap után félbeszakadt az IGE elnöke, Pakots József váratlan halála miatt. Itt ismerkedett meg Marton Márta művészettörténésszel, a válófélben levő csinos asszonnyal. Egy-két találkozás, beszélgetés, a szerelmi kapcsolat távoli reménye is elegendő volt ahhoz, hogy a költőben mélyen élő szerelmi vágy elementáris erővel törjön fel. Ebből az érzésből született meg az Óda. Az Óda, ami a magyar irodalomtörténet egyik emblematikus szerelmi vallomása lett.
A miskolci Kossuth Lajos Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola, Gimnázium, Szakgimnázium és Technikum magyar tagozatos diákjaival idén arra tettünk kísérletet, hogy megpróbáljuk újrafogalmazni annak a József Attila versnek a sorait, ami itt született Miskolcon, Lillafüreden. Miként szólhatna ma ez a vers, illetve ennek a versnek bizonyos szakaszai, ha ma fogalmazná meg a költő.
Az érdekessége ennek a „kísérletnek”, hogy a mai alkotók fiatalok, a másik oldalról látják a szerelem érmének oldalait. Vagyis arra vállalkoztak a diákok, hogy a 120 éve született költőzseninek a szerelmes, szeretet vallomására válasz-vallomással szóljanak.
Ezekből a válaszokból, versekből olvashatunk most ebben az összeállításban.
***
A szerzők: Polgári Harmat, Varga Léna, Orosz Hanna, Nótár Ramóna, Kalocsai Loretta, Kiss Jázmin, Éles Milán, Molnár Kamilla, Farkas Gréta, Szilágyi Ildikó, Rákosi Lilien, Kocsis Zsófia.
Szeretlek. Jobban, mint egy ember szerethet.
Jobban, mint nyári reggelek illatát.
Jobban, mint mennyi csillagot szem sem lát.
Jobban, mint mennyi ember köztünk jár.
Szeretlek, mint elhagyott elhagyatott szerethet.
Látom újra az első kézfogást.
Hallom, mikor rád gondolok, a csendet.
Tömegben nem látva néztél csendben.
Érzem a dohány és arcszesz illatát,
eszembe jutsz örökre odavésve.
…….
Szeretlek, mint te a csendet,
mint hajnal bontja a reggelt.
Szeretlek, mint eső a tájat,
mint láng őrzi a parázsló fákat.
Szavaid, mint ritmus a számnak,
mosolyod olykor érzést áraszt.
Parfümöd illata lelkembe vésve,
szívem dobban minden lüktetésre.
A düh zörögve elvonul,
de te csak nézel rám.
Csillagokba gyúlsz és lehullsz,
éned szívemben rezzen.
Ízed, miként barlangban a fény,
bennem kihűlve él.
S a vizespoháron kezed,
rajta a finom erezet,
újra bennem remeg.
…….
Szorít a szoba, összenyom az ágy.
Hangos lelkek ordítanak.
Ilyen, ha az ember szerelmes?
Hangokat hall? Megbolondul?
Magába, vagy másba?
A magányba?
Üres szavakba, majd hideg tettekbe,
amik talán nem is léteznek?
Csak te akarod, hogy valóra váljon?
Nincs más választása.
A szíve megteszi,
életre kelti.
Minden üres szó tele lesz.
Minden hideg tett melengeti a szívet.
Elhiszi azt, ami soha nem is létezett.
A gondolattól már múlik magányod.
De attól még csupán ébren álmodsz.
Ez az utolsó esélye,
az utolsó alkalom, az igazi,
hiszen te vagy a semmi.
…….
Szeretnélek, mint holtak a csendet,
s vennék le válladról minden terhet.
Szeretnélek, mint fényt a kezdet,
elme a lehetetlent, lelked a sorsod.
Szeretnélek, mint gyávák a feladást,
élő mindenséget, a becsapást.
Minden pillanatod kincsként őrzök,
minden pillanatod nélküled űzök.
Gondolataimban csak te kaphatsz helyet,
érted már, miért is vagyok melletted?
Fognám kezed, nem engeded,
engedj el, mert én nem engedlek.
…….
Szeretlek és még mindig nézlek,
mint ablak nézi a napnyugta fényeket.
Szeretlek, de te indulsz messze,
mint csillag indul a csendes estbe.
Szeretlek, pedig menned kéne,
mint a napnak, mikor kopik már fénye.
Minden gondolatod, szavad,
őrzöm, mint éj az éjt, a csendet.
Elmémben, mint tomboló vihar,
gyűlöletemmel megfojtalak,
te fényes, te szép alak,
lényed ott örökre megmarad.
Pillanatok hangtalan vonulnak,
s te némán ülsz előttem.
Csillagok gyúlnak, vagy lehullnak,
s bennem te máig fényként csengsz.
…….
Kerestelek, de te eltűntél.
Meglelésed csupa rejtély.
Talán felborítod lelkemet,
ha bármikor megjelensz.
Esik eső, ázz meg!
Sáros a föld, fetrengj benne!
Ne nézz rám, ne kísérts!
Tudom, nézel, hát féltsél!
…….
Agg képek cikáznak a szemem előtt.
Az ódon vár, mely rég szép volt, ledőlt.
Ki rég volt, most valamiért eltűnt.
A lélek, mi élet volt, most kihűlt.
Széles mosolyod, mi mindig virágzott,
mostanra, mint napsütés elhervadott.
Égen túli réteken nesztelen lépsz,
szívemből nem menekülhetsz, bennem élsz.
…….
Hisz az út oly sík,
hangod mégis hív,
hogy talán engem szeretsz,
hát akkor kérlek, keress.
Csobog a patak, éget a nap,
íme a szívem, mint egy kalap.
Ez a hús enyhítse étvágyad,
a lelkem a te ágyad.
Visz a vonat, megyek el,
csak miattad keltem fel.
Lángoló arcomra tekintek,
a külvilág felé pedig csak legyintek.
Éget a tűz, ami elűz,
a réten pár bizonytalan fűz.
Van itt még pár kaland.
Van itt még ok, hogy maradj.
…….
Ó mennyire szeretlek téged,
de ha bántod a lelkem,
szétverem tested.
De ha szeretsz,
én is szeretlek téged.
Miként a vad, ha puskát lát,
szaladsz tőlem, ha bántani mersz.
Fellöklek hirtelen a járdán,
hajadat simítva, hallgatag árván.
Vergődve földön, vergődve égben,
kérlek, vigyázz rám, szeretlek téged.
…….
Ó mennyire szeretlek téged,
mert karjaid egyszer adnak
otthont és nyugalmat.
Előhoztad szívem mélyéből
kicsi énem milyenségét,
boldogságát, mindenségét.
Ki, mint csillagnak fénye
ragyogsz nekem, mindig nevetve,
míg én nézlek csupán titkon lesve.
Csillagözön tengerében
kiáltom neked a messzeségbe,
hogy szeretlek, te fényem mindig és örökre.
…….
Ó miért szeretlek ennyire?
Talán, mert kitépted szívem?
Nem hallgatok fájdalmas
kiáltásomra, s megragasztott
törött pohárba újra szeretet jutott,
miután megsemmisítettél, hisz tudod.
A pohár megtelt,
s te tovább álltál,
mert már nem szomjaztál rám.
Elszalasztottalak, mikor futottam utánad,
vörösborként bugyog szívem,
mert ma már nem látlak.
…….
Ó mennyire utálom a szagodat,
mi orromat facsarja,
a szív legmélyebb üregeiben
érzem, ez az, mi elválaszt minket.
Kinek, mint vízesés önnön izzadtsága
elválaszt tőlem és halkan futok tova,
míg te, nem tudod miért és hova.
A bűztől zengem, sikoltom
verődve földön és égbolton,
fürödjünk egymás lelkében,
fürödjünk te édes mostoha!
***
Az Óda 92 éve született csillámló sziklafalon, miközben a hegyek sörényén villant minden levél és a kerek fehér köveken, mint fogakon a tündér nevetés fakadt egy áldott pillanat.
József Attila zsenijének titkát még valószínűleg sokáig fogják kutatni a kritikusok és irodalomtörténészek, de a titkot feltehetőleg csak azok értik, kik nem csak kutatják, hanem meg is élik a titkot.
