Fölhasznált kupon

Én nem biztos, hogy örülök ennek, gondolta magában a szellem, mikor megpillantotta az újság címoldalát. Kiegyezés, hm, Deák, hm, Kossuth fintora, hm, sorolta magában a szellem, s ha lett volna tarkója, bizonnyal megvakarja. Mivel azonban tarkója már egy éve nem létezett, csak tűnődött tovább. De hát akkor én még éltem, állapította meg, hogy felejthettem el? Sehogy nem fért a fejébe, miként nem fért a fejébe a kiegyezés, mi módon pottyant ki onnan. Mármint képletesen, persze, mivel feje sem volt, nem csak tarkója. S egyáltalán. Az asztráltest remek dolog, de nem valós. Már olyan értelemben nem valós, tette hozzá a szellem, aztán legyintett – volna. Keze sem volt. Igazi nem. Az asztrál meg… Ó, hogy a fene vigye!
             Feketehegy-fürdőn, akár a hangyák a lehullott morzsák körül, zsizsegtek az emberek. A szellem hosszan figyelte őket. Egyszerre ismerős alakokat pillantott meg. Ni, hát ezek a cimboráim, játszott egy kicsit magában. Jókai Mór és Lévay József komoly diskurzusba merülve sétáltak – éppen a szellem felé.
Úgy döntött, bevárja őket. S arra jutott, fölhasználja az egyik kupont.
             Egy Scrooge nevű, igen mogorva kísértettől kapta a kupont. Az asztráltestként is megdöbbentően hórihorgas fickó hosszasan magyarázta, milyen fontos lesz majd a jövőben a kupon. Kutatni és gyűjteni fogják, örömök forrása lesz.
             – Hármat adok – zárta le a monológját. – Három alkalommal használhatod. Arra való, hogy megjelenj az élők előtt három percre.
             Hát, itt az első alkalom.
             Amint Lévay és Jókai elhagyták a tömeget, s az erdő széle felé vették az irányt, a szellem eléjük lebegett, s fölhasználta az első kupont. Ez annyit jelentett, hogy kimondta magában a mondatot:
Fölhasználom a kupont!
             – A kirelejzumát! – torpant meg Lévay.
             – Hogyan? Miként? – ámult Jókai remegő hangon.
             – Én vagyok, uraim, a Tompa – pukedlizett a szellem asztrálteste, komikusan.
             – De hát tekegyelmed meghalt félesztendeje! – méltatlankodott Lévay.
             – A szellemem vagyok – pironkodott Tompa. – És kevés az időm.
             – Azt hittem, egy örökkévalóság – dörmögte Jókai.
             – Veletek kevés – pontosított Tompa. – Kiegyeztünk a némettel? – tért a lényegre.
             – Amint te is tudod, barátom – bólogatott Lévay.
             – Elfeledtem – ismerte be Tompa. – Most olvastam egy újságban…
             – Szellemújság is létezik? – csodálkozott Jókai.
             – Ez valódi lap volt.
             – Még mindig sokat írnak erről – jegyezte meg Jókai.
             – De hogy felejthettem el? – csattant föl Tompa szelleme.
             – Szégyenkeztél miatta, gondolom – vonta meg a vállát Lévay.
             – Mi is olykor röstelljük – egészítette ki Jókai. – Tulajdonképpen jó, hogy Sándor nem érte meg…
             – Pedig itt sincs – közölte Tompa.
             – Odaát? Nincs?
             – Nem találkoztunk, az biztos.
             – Különös – dörzsölte meg az állát Lévay.
             – De nem jelent semmit! Ki tudja, merre kóborol. A másvilág végtelen, gondolom – Jókai hangja kicsit bizonytalan.
             – És… – kezdett bele újabb kérdésébe a szellem, ám a három perc letelt.
             – Eltűnt – állapította meg Jókai.
             – El. Kár. És kár, hogy nem olvasta abban a lapban, hogy Miskolc díszpolgárai lettünk – ingatta a fejét Lévay, s azon morfondírozott, valóban nem olvasta, vagy csak nem akarta szóba hozni?
             – Kár – hagyta rá Jókai.
Olvastam azt is, gondolta a szellem. Gratulálhattam volna… Eltűnődött, de végül úgy döntött, nem használ föl újabb kupont. A felejtés bántotta. Mit fog még? Mi jöhet ezután? Túl hosszú az örökkévalóság, fölfal mindent.