A csízi fürdő kazánjában, 1074 méteres tengerszint feletti magasságban, aznap valami megmagyarázhatatlan dolog történt. Talán meg se történt. Talán minden nap megtörtént.
Ahogy a karbantartási jegyzőkönyvben olvasható, a fürdő főkútjából feltörő termálvíz jéghideg lett, így azt a központi kazán víztartályába irányította a karbantartó személyzet, így az elegyedve a hely atmoszférájával, a hegyek szellemével, a környezet légkörével, meg
mindennel ami ott volt, átlényegült formában, felforrósodva folyt a medencetérbe. Ebből a vendégek mit se vettek észre, s minden bizonnyal a karbantartók sem. A vízben és a fölötte összegyűlt gőzben a vendégek mindenről véleményt alkottak, eszmét cseréltek. Közben a gőz
egyre sűrűbb lett, végül a diskurzus részévé vált, és identitássá változott. Minden beszélgetésben saját véleményt fogalmazott meg, így nem mondhatjuk, hogy a közéleti témákhoz gőze sem volt. Volt, és minden alkalommal különvéleményt alkotott.
A gőz egy erőteljes, ködös sóhaj formájában összegyűlt a medence felett, ezután kiáradt a csapokból és a zuhanyrózsákból is, majd beburkolta a medence partján üldögélő három férfit. Velük intellektuális diskurzusba kezdett. Egyikük vállig göndör haját csorgatta az
emlékek közé, másikuk hatalmas szakállát törölgette egy újságcikkel, harmadikuk egy monoklis verset javítgatott, láthatóan feleslegesen.
– Te, Mihály – kezdte a kackiásabb bajszos úrfi, aki határozottan emlékeztetett az ifjúkori
Jókai Mórra –, ha már gőzbe burkolózva újra találkozunk, miért nem hozol nekünk egy pohár bort vagy legalább egy szaunás, masszírozással egybekötött napijegyet? A múltkori pikniken is te maradtál adós.
– Köszöntsd fel és ünnepelj! – suttogta halkan a gőz.
– Még hogy én? – méltatlankodott Tompa Jókai felé fordulva – Csak azért hagyom, hogy kibeszélj, itt, mindenki előtt, mert te vagy a legnagyobb magyar elbeszélő. Emlékszem, 1846-ban is én vártam sorban a bérlettel Pesten, míg te mindenféle művészeti kritikussal pezsgőt
bontottál.
– Ne gőzölj be, ünnepelj! – suttogta halkan a gőz.
Lévay közben szótlanul nézett a távolba. Ő már tudta, hogy a pillanat megismételhetetlen, soha vissza nem térő és igyekezett elidőzni saját gondolataiban. A gőz barátian arcon paskolta. De erre csak ők ketten emlékeztek.
– Gőzben égjen el, aki begőzöl! – suttogta halkan a gőz.
– No! – kiáltotta el magát Tompa – Jöhet az a pezsgő és jöhet a gőz, a csapra vert bor és minden, ami káros! Isten éltesse Miskolc díszpolgárait, azaz benneteket. Ünnepeljük, hogy azok lettetek vagy lesztek, vagy mindig is azok voltatok!
– Gőzt a díszpolgároknak! – suttogta visszhangozva a gőz.
Erre megjelent egy pincér, aki ezüst tálcán hozott négy pohár pezsgőt az uraknak és a gőznek. Azok négyen elvették, koccintottak, egy húzóra lehúzták. A gőz füttyentett a pincérnek, akinek ideje sem volt elsomfordálni, már fordulhatott is vissza.
– Még egy kört a Tompa Mihály kontójára! – kiáltotta a gőz. A pincér bólintott és elment.
A fürdővendégek közül egy valaki felfigyelt rájuk, egy lapkiadó, költő, képzőművész, hernádkaki illetőségű, aki egyik kezével verset írt, a másikkal grafikát kanyarintott épp, mikor a gőz emberszerűvé dermedt előtte, képzeletbe ágyazott gondolattá párásodott, megjelent
benne a három említett alakkal, akik olyan gyorsan, ahogy megjelentek egy pillanat alatt a gőzzel együtt eltűntek a feltámadó szélben.
Ekkor arra sétált a fürdő gépmestere, aki fütyörészve megmérte a medence hőmérsékletét.
Pont 36 fok, tökéletes, pont, amennyinek lennie kell. Majd odasúgta a költő fülébe, hogy a fürdő főkútjából feltörő termálvíz újra forró, már nem kell kazánnal fűteni a medence vizét.
Vajon az igazi művészet szemszögéből nézve a gőz elegye, a jég szilárdsága, vagy a folyékonyság a víz valódi állaga?
