„Van, aki olajat keresett, és termálvizet talált (Pávai-Vajna Ferenc). Mindenki keres valamit. Amikor jó mélyre ásunk, és sikerül olyat találnunk, ami maga köré gyűjti az embereket, és megmelengeti, kifényesíti őket, az olyasmi, ami még Imolát is szóra bírja.”
SZABADOS ÉVA
Párdon, hogy egy rólam szóló írásból emelem ki a mottót, de amikor nekiülök lejegyezni ezt, épp megérkezik a Győri Szalon újságírójától a könyvheti jelenlétemről megjelent újabb cikk linkje; írás helyett végre ismét olvashatok, persze jó, hogy magamról és jókat, de ami ettől sokkal fontosabb, hogy mottóként ott lehet az idézet.
A Bartók pluszokon soha nem hoztuk szóba a jövendőt – mert sose tudtam, mert sose tudták biztosra, lesz-e következő. Az utóbbi, a Tompa plusz Légyottokon mindhárom alkalommal elmondtuk a következő Légyott-tematikát. Most is azzal a biztossal kéne elmondani, hogy biztos, ráadásul a három következőt, hogy másképpen fájdítsuk miattuk itt a szívünket. 2026-ban Tompa plusz Pávai, mert 140 éve született Pávai-Vajna Ferenc. 2027-ben Tompa plusz Arany, mert 210 éve született Tompa Mihály és Arany János. 2028-ban Tompa plusz Kaffka, mert 110 éve hunyt el Kaffka Margit.
Milyen szívfájdalomról is van szó? A legszebb Légyott-szerű dolgokat élet- és célszerű a legszebb Légyott-idejükben búcsúztatni. Nem könnyű a szívet direkt fájdítani: de a huszonötödik az elköszönésre egy rendkívül szép alkalom lenne. Még ha fáj is az a szív, alkalmasint, de ha nem lesz több Légyott, azt mondhatjuk el, hogy az említettek nem elmaradnak, hanem nem rendezzük meg őket. Vagy: nem ebben a formában. Szóval, kérdés lehet az is, hogy csinálunk-e vagy nem, a szájból Segesvárt. Mert Pávai nagyon fontos, Arany, Kaffka. Kérdés, milyenné válik a Petőfi és a köd-, az erdő és a vadnyom-kapcsolat.
Pávai-emlékség, 2028, Berekfürdő, úgyis lesz, mert száz éve, hogy feltör a termálvíz. De azt is nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy ha jövőre vagy bármikortól nem jelentetjük meg a Spanyolnáthát, akkor az azért történhet majd meg, mert nem nem tudjuk megjelentetni, hanem mert nem akarjuk. Soknemes, soktagadású jövőt nem szeretnénk. Sok nemes, sok jódagadású napot annál inkább. Ezért is kellhet a belátás, hogy egyes jobb dolgokat jobb erejük teljében elengedve újragondolni. Beállomásoztatni a projektet, talán egy folyamatos (örök?) készenléti állapotra, egy folyton világító kis piros ledecske-állapotra. Olyan holnapba, ahonnan sérülés nélkül visszahívható a ma. Egye a helyzet az áramot, amíg a felelős úgy dönt: végleg lekapcsol a gépről. A felelős jelen esetben lehet akár maga az idő is. A mindig nekünk dolgozó.
Honnan veszem erre a példát? Az általam 1991-ben alapított Új Bekezdés Művészeti Egyesület megszűnését 1997-ben, még ereje teljében kezdeményezem. Vagyonát, szellemiségét akkor olyan helyre adjuk át, hogy az a Múzsák Kertjében még ma is szolgálni tudja a közösséget.
Ad a megfontolás időszerűségéhez egy löketet ez a város, egy a Fecske Csaba kötetére beadott pályázatunkra válaszképpen, a „Sajnálattal értesítem” kezdetű mondattal, ami lehet, nem is lenne akkora kellemetlenség, ha nem tenné hozzá ezt: „Bízom abban, hogy a továbbiakban is tevékenyen részt vesz a város értékeinek gazdagításában.”
Kétségkívül lehet összefüggés lerázások és lezárások között, de nem szabad a kelleténél szorosabb kapcsolatba hozni őket, mert még azt gondolhatnánk, a Spanyolnátha életében számottevő lenne a város befolyása. Nem az. (Tizenöt éve támogatott bennünket utoljára a város.) A támogatás összegén nem múlik semmi, nincs jelentősége abban, hogy a Spanyolnáthás Fecske-írásokból álló, köztük a Légyottos verseit is közlő kötete megjelenik-e avagy sem, tehát nem a nagyságrend, hanem a melléállás ténye a fontos. Csak ahhoz támadt gusztusom, hogy a kötet impresszumából a támogatók közül majd ne hiányozzon ez a megyei jogú. Ha már ott Szögliget, Hernádkak, Berekfürdő, Arnót. Hogy nézne ki, ha épp ő nem. Szóval nehogy az legyen, hogy meg sem kérjük szeretett városunkat. Micsoda tiszteletlenség lenne a lehetőséget sem megadni.
De kérésemre jön a gesztus, a hiba orvosolni látszik. Orv-Vassolni tehát semmi ok, a dolgot úgy kell elkönyvelni, mint egy kis fennakadást a gépezetben.
Stílusos, hogy a remélt helyre_hozatalt a Jókai- és a Lévay-Miskolc-díszpolgárságot is ünneplő 25. Légyott-évben egy miskolci díszpolgárnak köszönhetjük. Köszönjük tehát. S azt is, hogy a város tavaly decemberben huszadik születésnapunkat ünneplőleg, első hívásra jött el velünk Kaffka Margit-emléktáblát koszorúzni. A spanyolnáthában elhunyt íróra való emlékezésen Fecske Csaba is velünk volt. Emiatt is: csak a szépre kell emlékezni.
Arra, ahogy Fecske Csaba lezárja. Egy földszinten felteszi fejére a csörgősipkát, felolvas az általa egybehívott közönségének, s a botját messzire tolva, hogy az ne látsszon az utolsó felvételeken, mélyen belenéz a felvevőgépszembe, majd fölmegy az emeletre meghalni. Oda, ahogyan nevetve hívjuk, a kunmar cellájába.
Legyünk most vidámak. Ezt szeretné Csaba is. A műsor végeztével átöleli Seres Ildikót, Fandl Ferencet, s mindannyiunkat – majd erőt véve magán, lejön a Veres Attila Kiállítótérbe, megnézni a tárlatot. Tartsunk vele.
Szeretett városában, cellájában pár napon belül megírja előre a következő, Mégse Légyottokra a verseit, most, hogy már tudja a tematikákat, hisz nem hagyja, hogy sokáig nyomja lelkét a kedves feladat.
Így mi valahol, valahogy mégis megrendezzük azt, amit úgy mint, vele, nélküle már nem tehetünk meg soha. S hogy megint az élő klasszikust, Serfőző Simont, társamat a Spanyolnáthás Fecske-kötet szerkesztésében idézzem, ahogy tettem azt Győrben, a könyvhéten is: erre nem mernék megesküdni.
S ha már a klasszikusok: tudtam, csak nem sejtettem, hogy az, hogy Csaba így meghúzza a lépteit, mára így kiléptet?, kipenderít? engem egy Spanyolnátha-részemből; a Légyottból. Jó lett volna itt vele rötyögni azon, hogy a 25. Légyott olyan, mint a szomszéd légkondija, aminek működésére egyszerre értően és egyszerre értetlenül tudjuk egyszerre felkapni a fejünket. S ezek 25-re lapot fognak húzni? Jé, ezek tettek fel új készüléket, amíg mi nem voltunk itt? De hogy lehet ezt ilyen rövid idő alatt? S milyen pókhálós a kábelcsatornája, meg az oldala is. Szóval ott lehet az régtől fogva, sőt, a világban valahol mindig is ott volt, csak ide kellett lehívni, s az évnek ebbe az időszakába, melyben eleddig sosem működött. Ilyenkor már nem kellett vele fűteni, és még nem kellett vele hűteni. Megy mégis. Teszi a dolgát.
Megyünk mi is, tesszük a dolgunkat. Új időknek új Tompaival, Jókaival, Lévayval. Idén is tisztességgel végigcsinálunk mindent, a vállalt lapszámokat, a könyveket, s legjobb érzéssel a lehethogyzáró-, Fecske-kötet-mutató Kertfesztivált. Pályázunk is még, hátha-nátha. Hogy aztán utána is gondolkodhassunk azon, miből mit folytatunk, mit zárunk. Mert terv szerint ősszel Hernádkakon avatunk Drozsnyik-szobrot is, jövőbe mutatót, ahogyan szoktuk, a következő évi Mégse Légyottra utalva: Tompa plusz Pávait. De lehet, hogy azt mobilabb alapra, mobil appra helyezzük. Nem úgy húzzuk le a rá néző redőnyt, hogy semmi fény. Akkor nem csak az van, hogy a szobrok irányából nem látnak be, hanem az is, hogy mi nem látunk rájuk. Lehet, valamikor a Spanyolnátha is ilyen lesz. Égkondi. A mindig jó kondiban lévő levegőég. A készenléti állapotból bármikor, egy kattintásra úgy tudni működésbe hozni, hogy arra a szomszéd majd felkapja a fejét.
Arra sokan felkapták a fejüket, ahogyan a közelmúltban, a 100. lapszámra megújult a folyóirat. Hálózatosabban sikerül elmondania, hogy mennyivel több, mint egy „lap”. S nem csak plusz rendezvények, könyvek. Kapcsolatok, alkotói barátságok, projektjeinek hálózata, szövetsége. Éppen ezért, ha nevében később bármikor műhellyé, baráti körré, társasággá fejlődik, meghagyja a lehetőséget akár félév- vagy évkönyvek onlájn vagy offlájn kiadására, akár így, akár úgy: idővel, mint minden másnak, neki is másképpen kell vannia, mint az előző éveiben. Haladnia kell a kórral. Mennyi életrevanás, mennyi lehetséges égkondis, észenléti állapot. Majd ha nem készülünk új Légyottra, vagy később, más rendezvényekre, lapszámokra, vagyis „nem veszünk részt tevékenyen a város értékeinek gazdagításában”, és az lesz a jó nekünk, akkor sem bele-, hanem vele törődünk. Magunkkal. Hiszen dolgainkat nem kimúlni hagyjuk, nem elmúlni – hanem átmúlni, átnyúlni, átkötni jövendő terveinkkel.
Egyszerű, személyes oka is van, lesz a készenlét-állapotnak, a led ilyetén világíttatásának. Az arnóti és miskolci, szogligetifecskekukacgémél-című barát hiánya. A berekfürdői gém él, de Csaba nélkül milyen szállás már az, ahová nem hallatszik át a szomszédból a nevetése. És szeretnék több Légyottot – magammal, szeretteimmel. Kifeküdni, ha náthás vagyok. Tudatosan, jól lezárni a Légyottélet-művet. Ezen a földszinten úgy feltenni fejére a csörgősipkát, úgy felolvastatni huszonötödikjén belőle élő szerzőktől élőben és kedvenc színművészeinkkel az egybehívott közönségnek, a botjainkat messzire tolva, hogy azok ne látsszanak a felvételeken, mélyen belenézni a felvevőgépszemekbe, majd újjászületni indulni, lefelé, a pincébe.
A dolgok változnak, de a kisbetűs spanyolnátha örök. Ha kovidnak is hívják, mindig ott van, valahogy mindig ott lesz a levegőben.
Üzenet-értékű, hogy ma két olyan kitűnő író is felolvas, akik először Légyottoznak. Döme Barbara és Király Farkas a Tompa plusz Jókai plusz Lévay élő magyarhangja. Üzenet értékű a portál neve is, amit működtetnek. Tegnap.ma. Pont ma, pont itt, pont Önök előtt kell másodjára is elnézést kérnem, amiért még egyszer el kell mondanom a mottót, befejezésül.
„Van, aki olajat keresett, és termálvizet talált (Pávai-Vajna Ferenc). Mindenki keres valamit. Amikor jó mélyre ásunk, és sikerül olyat találnunk, ami maga köré gyűjti az embereket, és megmelengeti, kifényesíti őket, az olyasmi, ami még Imolát is szóra bírja.”
Szabados Éva
*Elhangzott 2025. június 21-én, a 25. Légyotton, a Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria Thália-házában
