Szeretettel köszöntök minden jelenlévőt!
Mivel 57 művész 118 kiállított munkájáról van szó (ez igen nagy szám!), s mivel vasárnap érkeztem haza saját kiállításom megnyitójáról, Erdélyből, és ebből az okból kifolyólag a kiállított anyag összeállításában sajnos nem tudtam részt venni, ezért inkább a művésztelepek jelentőségéről, fontosságáról szeretnék beszélni.
Amikor 2021-ben átvettem a művésztelep vezetését Bráda Tibor jó barátom kérésére és a Berekfürdő Községi Önkormányzat felkérésére, komoly kihívásnak ígérkezett ez a feladat. Nemcsak méltó lenni az elődökhöz, hanem azért is, mivel a művésztelep nevében is szerepel a „Nagykun”, ezért én a nemzetköziség mellett egy keleti nyitáshoz kapcsolódó programot szerettem volna megvalósítani. Ez az első években nagyon szépen alakult és igen komoly eredményeket értünk el. Többek között művészeket tudtunk meghívni Azerbajdzsánból, majd később Kazahsztánból.
Ezt méltóképpen fémjelzi, hogy a 2023-as művésztelep zárókiállítását kazah részről Abdrasov Zsanibek, a Kazah Köztársaság Rendkívüli és Meghatalmazott Nagykövete nyitotta meg.
Amikor azonban elvesztettük legfőbb támogatónkat, Dr. Hóvári János nagykövet urat, ez a folyamat megtorpant. Természetesen a magyar művészek mellett korábban is jártak itt művészek Európa számos országából, de két alkalommal neves művészek Indiából is részt vettek a telep munkájában.
Életem egyik legszebb szakaszát a Szentendrei Régi Művésztelepen töltöttem, ahol tizenhét éven keresztül voltam a Szentendrei Régi Művésztelep Kulturális Egyesület elnöke, egyben művészeti vezetője, kiállításainak, rendezvényeinek szervezője. Ezért a művésztelepek életének a képzőművészekre gyakorolt hatásával kapcsolatban szeretnék néhány gondolatot Önökkel megosztani.
A művésztelepek szerepéről, működéséről talán egy rövid áttekintés szükséges a folyamatok jobb értelmezése, összegzése végett.
Létrejöttük okairól most nem szeretnék szólni. A jelentőségük és a képzőművészetre, képzőművészekre, sőt irodalomra, zenére gyakorolt hatásuk azonban rendkívül figyelemre méltó. Természetesen a teljesség igénye nélkül kezdeném az 1830-as években született franciaországi Barbizonnal, a művésztelepek bölcsőjével – talán nem túlzás, ha ezt mondom, mely a legnagyobb hatást fejtette ki az európai, valamint a 19. század művészeti törekvéseire. Az ottani festők tevékenysége új fejezet az európai, de mondhatnánk az egyetemes művészettörténetben is. Olyan festőóriások nevét említhetnénk, mint Théodore Rousseau (1812–1867), Jules Dupré (1811–1889), Jean-Francois Millet (1814–1875), Charles-Francois Daubigny (1817–1878), Constant Troyon (1810–1865), Narcisse Virgilio Diaz de la Pena (1808–1876), Gustave Courbet (1819–1877), és a sort még folytathatnánk.
Bár sokan Európa legrégebbi művésztelepének is tartják, meglévő dokumentumok alapján a szintén jelentős németországi Prien am Chiemsee (Herreninsel) még korábban indult, és külön érdekesség, hogy Szinyei Merse Pál is dolgozott itt, aminek írásos dokumentumai vannak. Csodalatos, egyben megható élmény volt számomra, mikor 2008-ban az Európai Művésztelepek Szövetsége éves közgyűlésének kapcsán olvashattam a művésztelep vendégkönyvében a magyar festőóriás beírását, mely így végződött: „…. A boldogok legboldogabbika, Szinyei Merse Pál.”
De visszatérve Franciaországra: Cagnes-sur-mer a festőóriás Renoirral, Pont Aven Gauguinnel. Belgiumból a híres Tervuren-t, Hollandiában Domburg-ot, Katwejk-et és Volendam-ot említhetnénk.
Különös szerepet játszottak a művésztelepek Németországban is, ahol a számokat figyelembe véve a legtöbb művésztelep jött létre. Tehát ezek közül is szeretnék legalább egy-két kiemelést tenni, mint Worpswede, ahol alapító volt Otto Moderson, akinek baráti viszonya és egymásra gyakorolt hatásuk Czóbel Bélával jól ismert. De ne maradjon ki a felsorolásból Murnau sem, a német expresszionizmus bölcsője, és az itt dolgozó művészek közül Vaszilij Vasziljevics Kandinszky (1866–1944), Gabriele Münter (1877–1962), Alekszej Georgijevics Javlenszkij (1864–1941), Marianne von Werefkin (1860–1938) és a többiek. Tovább menve északra, Litvániába, a niddeni művésztelepre, ahol Thomas Mann is gyakran megfordult. Dániaiban Skagen, Svédországban Arvika, Norvégiában Balestrand és Fleskum található, mely utóbbi művésztelep anyagából nyílt annak idején kiállítás a budapesti Szépművészeti Múzeumban, amikor a norvég királyi pár Budapestre látogatott.
Magyar viszonylatban a nagybányai művésztelepet alapító festőóriások – mint Hollósy Simon (1857–1918), Réti István (1872–1945), Ferenczy Károly 1862–1917) vagy Thorma János (1870–1937) – hatását senki nem vonja kétségbe és senki nem kérdőjelezi meg. Ahogyan azt sem, hogy milyen hatást gyakoroltak a magyar festészetre, és igen, a magyar, de akár az ott nagy számban megforduló külföldi festőkre is. Utalnék Francisca van Floten „Kegyetlenül szép örökség” című könyvére, melyben a magyar-holland kötődésű Góth család művészetét dolgozta fel.
E rövid áttekintés után nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a magyar művésztelepek egyetemes értékeket nézve legalább olyan jelentősek, mint a fent említett európai országok művészkolóniái. Ezek a telepek nem csak a múltban, hanem ma is működnek, nagy jelentőséggel bírnak, és komoly hatással vannak a mai kortárs művészekre. Itt idézném Csáji Attila tanulmányából a következőket: „A szakma meghatározó elitjének tekintélyes részénél – annak ellenére, hogy a „modernistás” és a művészet szabadsága fő képviselőjének tekintették magukat – a képzőművészet értékelése egy kisebbrendűségi szituációba ragadt bele, és a lemaradás komplexusból fakadt. A korabeli társadalom túlzott zártsága miatt számos művész tartotta az úgynevezett lemaradást nyilvánvalónak. A nyitás, a nyugati művészetben született irányzatok katalizáló erejének megjelenése művészetünkben természetes igény volt. A művészet egyébként is a hatások és egyéni meglátások szövetét teremti meg és éli meg újra és újra. A lemaradás fetisizálása, a lépéstartás görcsös igyekezete, mércévé silányítása taszítja át és már hatvanas-hetvenes években is számos esetben taszította át negatívumba. Azóta több mint fél évszázad telt el, de »még mindig nehezünkre esik másban gondolkodni, mint egy, a nyugati művészet evolúciójának mintájára elképzelt fejlődési szisztémában«. A lemaradás-komplexus béklyója, a trendek elfogult túlértékelése a kolonizáció komoly torzulásait idézik elő, és ez különösen kártékony.”
Azért tartottam fontosnak idézni ezeket a gondolatokat, mivel az elmúlt évtizedekben szerzett tapasztalataim alapján hasonlóan vélekedek. Ráadásul a nyugaton található, létező, változó irányzatok is megengedhetnének egy másfajta értékrend követését is, de nem ezt látjuk, és nem ezt tapasztaljuk. Itt megint idéznék egy mondatot Csáji Attila írásából. „Régóta meggyőződésem, hogy az utóbbi évtizedekben nem elsősorban a művészek, hanem az értékelők kerültek válságba”. Járva Európa országait láthatjuk, hogy meglehetősen színes világgal találkozunk. Hazai területen is lehetne más nézőpontok, súlypontok szerint értékelni, hiszen mind a közelmúltban, mind a jelenben kimagasló magyar értékek is születtek, születnek. Olyan gyűjtőkkel volt szerencsém találkozni, akik valóban más szempontokat is figyelembe véve hozták létre és a mai napig is gazdagítják gyűjteményüket. Immanuel Kant 1786-ban jelentette meg „Mutmaßlicher Anfang der Menschengeschichte” című könyvét. Ebben a következőt írja: „A kultúra nem egyéb, mint kikerülés a természet gyámsága alól azzal a céllal, hogy elérjünk a szabadság állapotába”.
De ez a szabadság nem azt jelenti számomra, hogy ismét béklyóba verjen egy csak a szabadság látszatát keltő trend, irányzat, egy olyan, mely mára uniformizálódott és elvesztette erejét. Tehát őszinte, nyílt beszédre van szükség. Persze sok esetben látszólag ez történik, de valójában „áldiskurzusokról” van szó, melyek az igazi problémákat nem tárják fel és nem vezetnek eredményre. Szent meggyőződésem, hogy a LÉNYEGLÁTAS KÉPESSÉGÉNEK visszaszerzése lenne fontos.
„Picasso war kein Scharlatan” című kedvenc könyvemben Hoffmann Ferenc, a világban ismert nevén: Ephraim Kishon (aki különben diplomás szobrász és művészettörténész is volt) tökéletesen feltárja és a válaszokat is megadja ezekre a kérdésekre.
Pablo Picasso meghökkentő hagyatékából idéznék egy részletet, amelyet Giovanni Papini, az ismert olasz műkritikus „Il libro nero” című könyvében jelentetett meg.
És mit mond Pablo Picasso az ő művészeti végrendeletében?
„…Amióta a művészet már nem a legjobbak tápláléka, a művész felhasználhatja a tehetségét fantáziájának mindenféle változására és hangulatára. Minden út nyitva áll az értelmiségi szélhámosságra. A művészetben a nép már nem talál sem vigaszt, sem felemelkedést. De a rafináltak, a gazdagok, a naplopók és hatás hajkurászók keresnek benne furcsaságot, eredetiséget, eszeveszettséget és illetlenséget. A kritikusokat számtalan mókával, ami eszembe jutott, kielégítettem, és amelyeket annál jobban csodáltak, minél kevésbé értették meg…”
Természetesen én is tudom, hogy sokak szerint ezek a mondatok csak Picasso szájába lettek adva és ilyeneket soha nem mondott és nem írt. De ettől függetlenül is elgondolkodtató, mivel ezekkel a gondolatokkal nagy hasonlóság fedezhető fel Ephrahim Kishon könyvében.
Igen sok helyen szembe mennek nyugaton is az éppen divatos trendekkel, de erről kevés szó esik, ugyanúgy, mint amikor hazai vizekre evezünk. Erre jó példa az Európai Művésztelepek Szövetségének egyik mottója: Discover our roots. Fedezzük fel gyökereinket.
Végezetül Delacroix-t idézném: „A mű legfontosabb feladata, küldetése, hogy ünnep legyen a szem számára.”
*Elhangzott a 30 éves a Berekfürdői Nagykun Nemzetközi Művésztelep kiállításának megnyitóján, a karcagi Rónai malomban
