„Egy haris kiáltott a réten, aztán újra csend lett, csak a lovak dobbantak néha, mert a meleg odadőlt a kocsi mellé és sok volt a bogár.
Délre járt az idő. A vadkörtefának kerek volt az árnyéka és a domboldalakon fehéringvállas asszonyok vitték az ebédet.
Jó volt ez a csend. Összeértem benne a földdel, az éggel, a remegő levegővel, és nehéz lett volna megmozdulni, mert kapaszkodó két kezemmel megmarkoltam az aszott füvet és úgy éreztem, ujjaimnak gyökere nőtt mélyen a hűvös földben.”
Ezekkel a sorokkal kezdődik Fekete István Zsellérek című regénye, ami 1939-ben jelent meg és a szerző a legjelentősebb regényének tartotta. 1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regénypályázatot írt ki, melyre 193 író küldte be pályaművét. A Zsellérek című regény kapta a 3000 pengős első díjat.
A Zsellérek népszerűségét jól mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, majd csak a rendszerváltás után, 1990-ben jelent meg újra, addig nem is kerülhetett szóba az életmű egyik legfontosabb darabja.
1945 után ez a mű volt az író keresztje. A háború után még a minisztériumban dolgozott, de a fordulat évében állását is elvesztette, egy ízben pedig az ÁVH emberei lefogták, véresre verték, egyik szemét kiütötték, járókelők segítségével került kórházba.
A következő években alkalmi munkákból élt, még uszálykísérő és patkányirtó is volt. De mindez nem tántorította el attól, hogy továbbra is írjon, bár 1947 és 1957 között nem jelenhettek meg írásai. Később Sík Sándornak is köszönhetően az Új Ember és Vigília publikálták novelláit. Bármennyire is szerették volna elhallgattatni, az olvasók kitartottak mellette, így fordulhatott elő, hogy a statisztikák szerint Jókai Mór mellett a második legnépszerűbb, legolvasottabb írónk.
De miként is lehet írókat, művészeket rangsorolni. Lehet egyáltalán egy szubjektív megítélésen alapuló történetben rangsort állítani? Ez a kérdés az 1600-as évek angol irodalmi kávéházi kultúrájának megjelenése óta kérdés. Ki dönt? Aki támogatja a szerzőt, fizeti a költségeit, vagy az olvasó? Már Defoe és Swift óta tudjuk, hogy az dönt, aki „fizet”, vagyis aki olvasni akarja a szöveget, a történetet. Fekete István írásait mai napig sokan olvassák és keresik, bár egy olyan korszak áldozata volt, ami szerette volna eltüntetni azokat a gondolatokat, melyek a szívből születnek. Igazából hitből születnek. Nem magyarázható racionalizmussal, mert az, amit a szív diktál, sokak számára ésszel magyarázhatatlan, ettől pedig alapvetően fél az ember, mert mit gondol rólunk a másik.
Fekete István életműve erről szól. Merünk a szívünkre, a hitünkre hallgatni, vagy haladunk a folyammal, és elfogadjuk a racionálisnak tűnő, mondott sodrással.
Emlékszem, nagyapáméknak volt egy „ruha alatti” könyvespolca. Ott azokat a könyveket tartották, amelyeket nem volt „szerencsés” otthon tartani, mert másról szóltak, mint amiről szabad lett volna gondolkodni. Így nekem most sok olyan könyvem van, ami a ruhák alól került elő. Kicsit dohszagúak, de szívemhez nagyon közel állnak. Egykori cseresznyefára mászott délutánok olvasmányai ezek. „Fiam vigyázz, mert erről nem szabad beszélni”, de sokszor hallottam ezeket a szavakat gyerekként, s mint minden gyerek, én is azt gondoltam, ha nem szabad róla beszélni, akkor egykor kell majd beszéni róla, hiszen minden, amiről nem lehet, arról kell.
De mit is mond a szótár a „zsellérek” szócikkben? Olyan jobbágy, aki egy nyolcad teleknél kisebb úrbéri földön gazdálkodott, illetve akinek egyáltalán nem volt telke. Miért kell félni attól, akinek semmilye sincs, csak a szíve?
Mi különbözteti meg az embereket egymástól?
Nem egyformán születtünk?
Ki dönti el, hová születtünk?
Az igazat megvallva, az én első Fekete István élményem a „Tüskevár” volt, Matula bácsi bölcsességei, mintha nagyapáimat hallottam volna, életszagú, életszerű mondatok. Aztán persze „A koppányi aga testamentuma” jött, ahol újra valami hősies, varázslatos világba kerültem. A „Zselléreket” titokban olvashattam és nem pontosan értettem, hogy miért is más az a bizonyos tanácsköztársaság, amiről Fekete István regényében olvasok, mint amit a tankönyvek tanítanak.
Szóval miként is lehet eldönteni, hogy egy író miért is fontos, miért lehet mondjuk egy ranglistán elöl, vagy egyáltalán van-e, lehet-e rangsor. Fekete István mára legendássá vált regénye (amiről még mindig nagy a csend, mert olyan korszakot érint, amiről még ma is nehéz beszélni) az első világháború kitörésétől a húszas évek elejéig vezet minket. Egy falu élete és két, felnőtté alakuló, kamaszfiú barátsága. Főhősei Zsellér Péter, aki a Debrecen környéki településről kerül a híres Református Líceumba, ahol egy osztályban tanul faluja nagyhatalmú tiszttartójának fiával, Ughy Lacival. Eltérő társadalmi helyzetük ellenére hamar kiderül, hogy a két fiú rokonlélek, s barátságukat, szolidaritásukat a történelem viharai csak tovább erősítik. Ez a regény egyik nagy titka, amikor kiderül, hogy a származás nem számít, csupán a lélek.
A történetben a két fiú a tanácsköztársaság bukása után belekóstolhatnak a pesti „úri középosztály” világába, ami a főhőst arra indítja, hogy inkább hazatérjen falujába, s a korszerű gazdálkodás megszervezésén fáradozzon, míg barátja a másik utat, a talán könnyebb, felszínesebb életformát választja.
Ezt a könyvet talán ma is fontos újra olvasni, hiszen olyan alapértékekről beszél, melyek mindig megmaradnak, melyeket nem írhat át semmilyen történelem, semmilyen eszmerendszer, mert ami a szívből születik, az örökérvényű. Ahogy a regényben olvashatjuk:
„A kívülről hozott gondolatok Istenhez simulnak s az ősi ének az ősi föld felé hajtja a fejeket:
„Hol vagy István király?”
A múltból jön és a jövőnek kiált az ének. Kiszáll a templom elé és elindul szerte az országban napsugaras tájakon. Péter gondolatai vele szállnak. Apja sírjától Baksay hadnagy sírjáig, a palatáblától az egyetemig, az emlékektől e mai napig. Száll az ének a vizek hátán, erdők taraján, berkek mélyén, puszták határán. Száll a szertefolyó utakon, melyeket emberek raktak és száll a gondolatok útján, melyeknek határa nincs.”
