Az apró termetű, pocakos karmester hirtelen lábujjhegyre emelkedett, rövid karjait kitárta, akár egy repülni kész madár, majd hosszú pálcájával beintette a tempót. A katonazenekar – tutti – játszani kezdett. Az első ütemre színekbe lobbantak a lampionok, a másodikra aranyszikrák töltötték be az eget, a harmadikra mélyálmú telihold úszott a csillagok közé. Gyönyörű nyárvégi este támadt. A lassan és fenségesen hömpölygő keringő élettel itatta a megfakult, kiszáradt, réges-régi képeslap rostjait. Könnyű szél lebbent, levél moccant, lomb ringatta a muzsikát. Keskeny, kavicsos ösvények folytak a virágos szigetek közé, sorra anyagba borultak a pavilonok, a lócák, a bokrok közül kitörő kis szobrocskák, a korzó, az étterem, a kávézók, a teraszocskák. A fakó időtlenségbe dermedt emberi alakok ott folytatták mozdulataikat, ahol másfél századdal ezelőtt abbahagyták. Pompás dámák, szigorú urak, fiatal piperkőcök, elsőbálos kisasszonykák, kaján dzsentrik, uszályos szépasszonyok, aszott vénlányok, beteg gyomrú öregurak, féktelen gyerekek, szigorú főpincérek, esetlen pikolók, kimenős házvezetőnők, vidéki iparosok, kisvárosi rőfösök, gazdák és gazdátlanok, jelentős és jelentéktelen sorsok hullámzottak a fenséges és lassú keringő dallamára, mindent beborított a lampionok és gázlámpák színes dobogása, a csillagok ragyogása és a hold ezüstös hallgatása. Fényes ábrándok, olcsó álmok koldusai, porból, kavicsból, jódból, brómból és a nyárutó túlérett ízéből keverve. Csízfürdő, 1867, augusztus vége.
Három férfi ülte körül a Mária pavilon étterme mögött megterített asztalt. Fölöttük egy vén tölgyfa terebélyesedett, előttük karcsú üvegben pince-hűs, könnyű fehér bor. Vastag üvegű poharaik félig üresen. Hosszan, elcsendesülve nézték a keringő dallamára ringó tarka
sokadalmat.
— Még azt gondolná az ember, hogy ezek a népek nem kúráért vannak itt. – szólalt meg Tompa Mihály, lassan tagolva, szinte ízlelve a szavakat, s azok értelmét.
— Mulatnak ők is. Ahogyan tudnak, és ahol tudnak. Ki kérheti ezt rajtuk számon? – válaszolta Jókai Mór. Hangját felkapta a keringő egy foszlánya, s a lombok közé szállt vele.
— Végül ők is kiegyeztek a sorsukkal, mint mi mindnyájan. – szólalt meg Lévay József, s egy aprót kortyolt a vastag pohárból. – Vidék vagy Pestbuda, egyremegy.
Jókai és Lévay Tompa hívására érkezett a Monarchia északi csücskében rejtőző kis gyógyüdülőbe, főleg azért, mert az Akadémia folyosóin azt beszélték, a költő nagybeteg, s tán nem is éri meg a következő esztendő végét. Nem is érte.
— Mindig ez a politika…- vetette oda csak úgy magának Jókai, és pohara után nyúlt.
— Manapság csak ez van mindenütt. – válaszolta csendesen Lévay.
— Ne civódjanak az urak! Nem mi választjuk meg az időt, melyben élünk, csak belekóstolunk, aztán lenyeljük. Ki-ki a maga emésztése szerint. – suttogta Tompa, majd kezébe vette poharát, felemelte, s két vendégére nézett – Inkább köszöntőt mondanék. – hangja tiszta lett, erőteljes. Erre Jókai és Lévay is felkapta a fejét, s kíváncsian ránézett. – Most, hogy kegyelmetek Miskolc városának díszpolgárai lettek, igen megtisztelnének azzal, ha erre emelnénk poharainkat. Az élet végül kipereg ujjaink közül, a jelen elszárad, akár a nyárvégi kert virágai. Maradna az emlékezet, s ha szerencsénk van, egy kis remény…
De a mondatot már nem tudta befejezni, mert a kis pocakos karmester újra kitárta karjait, leintette a zenekart, s elszállt, akár egy holló. Hirtelen csend lett és gyűrött sötét. Az idő bezárta kapuit.
38 Megtekintés
6 Perc
