magának erről fogalma sincs, hogy ez milyen.
(vannak fogalmaink − kihalt halfajok)
hogy a mi helyén csak tengődő szingularitás.
(egy étterem falán salétrom mellé − kifőzött halfej preparált vicsorgása)
volt már maga csávában? igazán nagy bajban?
(eleddig belemásztam − a kivezető utat akaratlan meglelém)
erre bácsikám, erre, édes nénékám, mutatok nektek valamit
(ötven év honvágyat azt mutatok neked − napokat egymás után dekádokba tornyozva)
KING OF MERCY A NEMZET.
ÉLJEN A MAGYAR SZABADSÁG,
EGY, KÉT, SZÁZ ÉV NEM A VILÁG,
valami garantáltat, nem szépet, ne selypegjél, édes páterem,
(jó hogy másolod azt a pergament − a hang erre betűje arra ment)
menni fog, szánsuhogás, sustorgás ostorral,
(az legalább s legelébb a tisztán innen és túl − maga a rossz)
zsályalevél hullongjon teáskészleted törött cserepei mellé
(húzza el a te hattyútollad − a nyálkás czompó – a látható és a telő sötét határán)
tejjel-mézzel, sebbel-lobbal, ott a baj, sebaj,
(ekkora lószarba régen lépett bárki − csak csizmája − berzenkedő kegyúri faj)
felkeresed, ott a logopédus, azt keressed, azt okvetetlen keressed fel,
(nem árt nem art sem art − és kiejteni a végén se kell – ejtős kapással jelentkező dévérkeszegek)
a logopédust okvetetlenül keressed, mert selypeg-sziszegős és a sustorgátnál
(ott egy pisztráng ugrott − magát a mederbe visszaverte − a miskolci ekhóhoz ércöntőt nem talált)
az ömlő víz előtt kavicsot vess, láss csodát
(malom önmaga gyönyörűségére − a tó mélyére nyúló hínár szála ereje gyökere – kattogó lapátok)
messze ne kerülj hólapáttal galoppozni akkor és azóta problematikus
(jóllehet minden időben − a gátlástalanok harácsolása hallik − ődöngenek semmijük körül)
egy egyszerű pásztor
víz előttem víz a lábon
hideggé málló nap szakjaiban.
amint a tócsába vetett követ
rugdossa bujdosás és peregrináció
ez a sárga vitrin?
kútgyűrűk?
nyugalom, maestro, a háló eredete a fröccsöntés egzakt csodája.
pókok nem. emberek nem. egyszerre, igen. rendszertana hibás. nem ilyen élőlény. nem ilyen organizmus. nincs. kihaltak. sosem voltak. az albumok tévednek. nem. nemigen. nem fognak bogarakat enni. egészen biztosan: nem. de addig még csülökre. kaszára-kapára ha nem is futja már. kimentek. itt se voltak. egymásba szakadó árnyékok a kertben.
utolsóul nem elsőül kérdezi az új árvaság korát
– a nyugati végek mesterhorgászának padláson fellelt kéziratlapjaiból –
Ugyan barátom, ha valaki, úgy ön az, aki ismeri hányt-vetett életem legfőbb vágyát, magyar könyvet írni, olyat, amelynek tárgya igazán a magyarság életéből merítkezett, mely látja és akarja a valót, ismerteti s e réven tisztázó is: erre vágytam.
Virág után törekedtem, amely magyarság lakta vidéken úton-útfélen nyílik, ott árasztja illatát, ott bocsájtja szellő szárnyára termékenyítő hímporát s ott érleli gyümölcsét is, azt, amely a nemzetnek mindene, gyönyörűsége, vára. Mert valója, igazi szelleme.
és a szabad természet virága után vágytam amely mellett elhalad a mai kor annyi kutató vándora elhalad közönyösen elcsábítja a virágházak mesterségesen nagyra nevelt külszínes de meddő ritkasága holott az a vadvirág szerény szálanként egy kis semmiség de bokrétába kötve üdítő illat forrása
magyar földben termett útszéli virágokszerény bokrétája illata a nyelv
színe az ősfoglalkozás
***
A Föld kérge állandóvá lett, megszilárdult. Hegységei föl voltak vetve, sikföldje ki volt terülve. A víz és a szárazföld elváltak egymástól. A régi korszakok élőlényei − állatjai, növényei − a melyeket most ásatag alakokban csodálunk s a melyekben az emberi tudás az életnek és alakjainak keletkezését, fejlődését kutatja, mind a föld rétegzeteibe temetkeztek.
A fejlődés és átalakulás során s a letünt alakoktól eredve ismét mások keletkeztek, olyanok, a milyenek a megifjodott földkéreg természetének megfeleltek, a minők rajta megélhettek.
A földkéreg legifjabb rétegzetén akadunk az első emberi nyomokra és el kell fogadnunk, hogy az ember itt ébredt öntudatra. Ez öntudata lassan fejlődött s az emberiség egészét véve, lassan fejlődik még ma is. Az öntudat fokát pedig azok az
életviszonyok határozzák meg, a melyek között az ember élt és él.
Tanuja ennek az a Nap, mely ma is elárasztja a földgömböt éltető sugárözönével. Ez a Nap, a földgömb egyetlen fordulása közben, bevilágít földrészünk magasra fejlődött míveltségébe, abba, mely arra sarkalja az embert, hogy saját létének végső titkait megostromolja, szolgájává tegye a tüzet, a vizet, a levegőt, a villámot és mindent; de bevilágít az a Nap az éjszaki sark tájain az eszkimó kunyhójába is, ki többre tartja a jó szigonyt, mint a művelt ember azt az érzékeny szerszámot, mely az élet legparányibb mozdulatáról is biztos hirt ád; és odatekint ugyanaz a nap a délszak tájaira, a földkéreg utolsó forradalmából kifelejtett Ausztráliába is, merőben elütő életével, az öntudat legalsóbb fokán álló, majdnem állatembereivel.
És ime! Az egyik ponton az ember mesterségesen költi, tenyészti az édes vizek halait és a halászhajóknak ezreit meneszti a tenger végtelenségébe; itt a hegyi patak kristályos, sebes vizébe veti a finom horgot, a melyre mesterséges legyet hazudott; amott óriási hálókkal szántja, szűri a tenger vizét, s a fogott prédával világra szóló kereskedést űz.
És azon a másik ponton az ember meglábolja a vizet, kitapogatja a halat − eszköze a puszta kéz, épen úgy, mint a hogy a halászó sas eszköze a karom és a csőr.
Egy és ugyanazon a napon látjuk az embert a fejlődés legmagasabb fokozatain és a legnagyobb elmaradottságban is.
