Valahol Sárospatak és Rimaszombat között, a poros országút mentén állt hajdan egy vendégfogadó, melynek neve alig volt kevésbé költői, mint az ott megforduló személyek: „Fogadó a Füstölgő Disznóhoz”. A cégér egy szemmel láthatóan filozófiai válságban szenvedő sertést ábrázolt, amely szivarozott. Nem volt különösebben jó ízléssel festve, cserébe odabent olcsó volt a jó étel.
Aznap dél körül Tompa Mihály már harmadik puliszkáját kanalazta, és hangosan elmélkedett:
– Az Úr útjai kifürkészhetetlenek – mondta, miközben némi kolbászt tett a tányérjába –, de ez a puliszka legalább nem kétértelmű. Csúszik, mint a bűnbeesés.
Az ajtó nyikorgó fohásszal kitárult, és belépett Jókai Mór, hóna alatt három kéziratot szorongatva. Mellényzsebében hervadásnak indult szóvirág kókadozott. A kabátján sorai egy negyed regénynek, amit reggel írt, miközben a jegyszedőnek szónokolt a vonaton.
– Üdv, Mihály! – rikkantotta. – Mondd, az az írás, amit tegnap publikáltál a Luther-kalendárium margóján… az prédikáció, vers vagy hadüzenet a Habsburgoknak?
Tompa sóhajtott. – Mindhárom. Attól függ, kinek olvasod fel.
Jókai körbenézett.
– Van itt valami ital? A szókincsem nincs jól, szükségem van egy kis nyelvfertőtlenítésre.
Ekkor, mint egy jól időzített metafora, Lévay József toppant be. Kalapja alól kifütyült egy rigó.
– Késve jövök, barátaim – mondta –, viszont elhoztam Sárospatak legjobb szilvapálinkáját. Azt mondta az öreg pálinkamester, hogy „erős honfiságot lehet vele gyújtani, de nem tanácsos.”
Tompa keresztet vetett, Jókai tintatartót keresett, mivel bármilyen folyadékot irodalmi célokra akart felhasználni, Lévay pedig egy tölcsér után kutatott, ha a versírás ezúttal zsigerből történne.
– A hexameter józan állapotban túl bonyolult – morfondírozott nem sokkal később Lévay –, bárhogy próbálom, félúton mindig epigrammává változik.
– Az én hőseim sosem isznak pálinkát – mondta Jókai, – viszont az olvasóim annál inkább. Kell az egyensúly!
– Én csak akkor írok verset, amikor a kakas háromszor kukorékol, és az égen falanxba rendeződnek a felhők – dünnyögte Tompa, és gyanakodva a mennyezetre nézett.
Mire a pálinka elfogyott, elkészült a közös költeményük:
„Óh szilvapálesz, te kanyargó lény,
Láng vagy te, nem csupán remény,
Ha Jókai szól, Lévay arra rímel,
Tompa pedig asztal alatt imádkozik hittel.”
Jókai hosszan elgondolkodott.
– Lehetne a címe „Majdnem elég.” Oláhra és rácra is jól fordítható. Talán írok belőle regényt.
A kéziratot sajnos később senki nem találta meg. Valószínűleg a pincér vetette a kandallóba. Ezt erősíti azon helybéli legenda, mely szerint aznap este Petőfi szelleme megjelent egy füstpamacsban, és ezt mormolta:
– Fiúk, ez már majdnem túlzás.
