nem szimbólum ez,
hanem gyakorlati javaslat.
egy sertéstelep szélén,
valahol a déli határ közelében,
ahol még a trágyaszag is
hazafias.
az agresszort –
azt, aki üvölt,
és nem hallgat,
aki úgy ver, hogy közben
a rend szobrát faragja magából –
na azt.
kitolnám eléjük.
a disznók elé.
nem büntetésből,
csak hogy tanuljon
egy kis etológiát.
mert a disznó, kérem,
az legalább
nem hazudja magát jónak.
nem bújik törvény mögé,
nem visel nyakkendőt,
nem ír jelentést.
csak túr, hörög,
és ha kell, harap.
az agresszort oda.
egy perc alatt kiderül,
mit ér a test,
ha nincs mögötte
golyóálló frázis.
aztán mi
hazamegyünk.
eszünk valamit.
disznót nem.
tiszteletből.
Amikor a föld kincsei havi jövedelmet adnak minden embernek
micsoda groteszk idill.
havi jövedelem,
mint a menstruáció,
kevesebb fájdalommal,
több inflációval.
nem kell semmit tenni érte
mondják.
csak megszületni.
és már jön is az utalás:
ásvány-alapú alapjövedelem,
olajcsepp a bankszámlán.
a sivatag
mindenkié.
a rézbánya is,
a lítium,
a kobalt,
meg az esőerdő alatt szuszogó gáz.
Ági néni is kap.
meg az a bangladesi fiú,
akinek eddig csak a víz hozott
valamit
jellemzően halált.
és persze Pista bá,
aki már
nem dolgozik,
hanem reflektál.
a sarki kocsmában
ő a makrogazdaság
új prófétája.
mert a föld
végre “visszaad”.
csak előtte
kicsit elvett.
tájat, nyelvet,
néhány százmillió életet,
de sebaj,
most oszt.
és persze lesz,
aki ezen is nyer.
Petri lassan vallásos lesz
(de csak úgy, ahogy egy kihűlt hamutál hisz a lángban)
nem mintha hinni akarnék.
de az ember öregszik,
és egy idő után
már nem tud minden reggel
a semmibe köpni.
száraz a szája.
néha azon kapom magam,
hogy a plafont nézem,
és nem penészt látok rajta,
hanem valami…
mintát.
(mint amikor a dohányfolt
egy apostolt rajzol a falra,
de te csak azt mondod:
brutális hideg van.)
mostanában
gyakran gondolok arra,
hogy kéne egy rendszer,
ami nem bank.
nem párt.
ami nem szűnik meg
még azelőtt,
hogy kifizetné a rezsit.
templomba nem járok,
csak boltba.
ott is van mise:
„akciós a megváltás,
csak most, neked.”
nem vagyok hívő.
viszont fáradt.
mint egy régi farizeus,
aki már nem vitatkozik,
csak beül valahová,
és hagyja,
hogy valaki más
mondja ki helyette
a kételyt.
meg az áment.
Vágyakozás egy ideális társadalomra
nem mintha hinnék benne,
de legyen: jöjjön a szép új világ,
ahol a pénz csak újrahasznosított papír,
és a parlament melegedő a hajléktalanoknak.
ahol a nővér nem mondja, hogy hozz be
magaddal WC papírt és gyógyszert,
ahol nem szimbolikus hely a Kossuth tér,
egy jó hely bringával ülni a fűbe.
ahol nem az mondja meg, mi a valóság,
aki többet tud hazudni percenként,
hanem az, aki elcsöndesedik,
a másikra figyel, amikor az mesél.
ahol a kéz nem mos kezet,
hanem végre dolgozik,
mondjuk: gyerekkel, földdel, verssel,
vagy csak simán – nem üt.
és persze legyen benne
némi alkohol.
ne sok,
csak amennyi segít
elviselni az embereket,
mielőtt megtanulnánk
szeretni őket.
igen, társadalom.
mint egy félbehagyott vicc,
amit újrakezd a nép.
hátha most nevetünk rajta.
A politikusokat egy szigetre zárnám
(hogy ne ártsanak)
valami szépet képzelek,
kókuszpálmák,
meg egy kicsit mérgező víz.
nem öl, csak hasmenést okoz.
napi háromszor
megbeszélés a parton,
egy törött napernyő alatt
ahol rákiabálják egymásra
ki nyerte a közbeszerzést.
a jegyzőkönyvet
pálmalevélre karcolják,
amit aztán
a tenger visszavesz.
szavaznak:
ki ehet ma
fél halkonzervet,
és ki kapja
a műanyag lapátot,
hogy gödröt ásson
a semmibe.
nincs sajtó.
csak egy vak sirály,
aki időnként
kikiáltja magát királynak.
és mi innen,
kontinensnyi kimerülésből
néznénk őket,
mint egy végtelen reality-t,
ahol a kiesés a megváltás,
és senki se nyer.
csak mi.
hogy végre
csend van.
Állunk a tökéletes egyensúlyban
megalakult.
nem verték nagy dobra,
inkább csak odacsapták,
mint reggel a vécédeszkát:
tessék, itt van.
Pártatlan Párt.
nincs programjuk, az túl direkt.
nincs ideológiájuk, túl gyanús.
nincs múltjuk, az túl veszélyes.
és jövőjük sincs, az túl… naiv.
középen állnak.
olyan pontosan,
hogy a szél se tudja,
merre fújjon.
egymás szemébe néznek,
és azt mondják:
„neked is igazad van.
és neki is.
és annak a harmadiknak is,
aki épp fenyeget
egy törvénytervezettel.”
nem vitáznak, mediálnak.
nem hazudnak, félreértenek.
és a tagok…
nos, azok mi vagyunk.
amikor már
senkivel nem értünk egyet,
csak azzal,
hogy legyen már valaki,
aki nem dönt helyettünk.
csak hát így
nem épül semmi.
állunk
a tökéletes egyensúlyban,
mint egy szobor,
amit elfelejtettek
bronzba önteni.
Amikor a történészt propagandistának nevezik
azért az egy pillanat.
amikor megáll a kéz a toll felett,
vagy hát
a klaviatúrán,
ma már így írunk történelmet,
szóval megáll
és azt kérdezi:
ki a bánat ír itt propagandát?
én,
aki három évig bogarásztam
jegyzőkönyveket,
meg penészes levéltári pókhálókat,
ahelyett, hogy rendes munkám lenne?
én,
aki nemcsak láttam,
de értettem is,
mit jelent az, hogy per
meg internálás,
meg hogy ideiglenes intézkedés,
ami általában
örök marad?
most akkor
a propaganda az,
ha azt írom,
hogy a pufajkás nem egyezik
a költővel?
vagy ha azt,
hogy bizonyos költő
néha igenis
lelkesen lapátol trágyát
a hatalom alá?
és persze az se mindegy,
melyik oldal hív annak.
ha a jobboldal:
bolsevik vagyok.
ha a bal:
revizionista.
ha középen állok:
biztos megvettek kilóra.
propagandista.
érted.
mint aki tollal lövöldöz
a múltba.
felállok.
nem hősként,
csak kicsit fáradtan.
és azt mondom:
jó, akkor írjátok meg ti.
ha már úgyis tudjátok
előre,
mi történt.
Petri beszélget az árnyékával
(önmaga mellett, kicsit mögötte)
– na mi van, megint követsz?
– én vagyok az, aki nem hagy el.
– jó, csak ne prédikálj.
– nem szokásom. csak állok mögötted,
mint egy elrontott hasonlat.
– mit akarsz tőlem?
– semmit. csak emlékeztetlek,
hogy még nem hazudtál eleget.
– kösz.
– nincs mit.
mellesleg, jól írtad azt a sort
a gyárkapuról meg az anyádról.
ott majdnem igazat mondtál.
– a „majdnem” az életformám.
– tudom.
azt is, hogy nem tudsz hinni,
de két korty után
máris evangéliumot böfögsz.
– én legalább
nem leszek miniszter.
– nem, te csak verset írsz.
ami néha veszélyesebb.
– szerinted költő vagyok?
– szerintem te egy dühös kérdőjel vagy
egy kifakult lapon.
– és te?
– én vagyok, aki megmarad,
amikor te már nem.
és ha szerencséd van,
valaki majd rálép
egy mondatodra,
és nem csúszik el rajta.
– az is valami.
