De jó, hogy van itt tévé!
Az M5-ön most megy az Azúrexpress
1938, Básti Lajos, Tolnay Klári, Páger Antal
*
Budapesten, a Nemzeti Színházban, április 17-én nyílt meg a Szeleczky Zita 110 című kiállítás.

Szeretettel köszöntök minden jelenlévőt!
Mivel 57 művész 118 kiállított munkájáról van szó (ez igen nagy szám!), s mivel vasárnap érkeztem haza saját kiállításom megnyitójáról, Erdélyből, és ebből az okból kifolyólag a kiállított anyag összeállításában sajnos nem tudtam részt venni, ezért inkább a művésztelepek jelentőségéről, fontosságáról szeretnék beszélni.

Tisztelt Jelenlévők, szakértők, érdeklődők, az Éltető Lélek Irodalmi Kör nagy elhivatottságú tagjai! Elöljáróban bocsánatukért esedezem,
hogy ez a bevezető, pár mondat rendhagyóra sikerült, hosszas meggondolás után választottam mondandómat.
Személyessel kezdem: hat éven keresztül minden nap elmentem Lévay József szobra előtt legalább kétszer, amikor a Tóth Pál Általános Iskolába igyekeztem. Ránéztem vagy csak elmentem mellette, nem tudom, azt sem, kitől hallottam először róla. Az sem dereng, kötelezőként, vagy csak saját örömömre tanultam meg kiskamaszként Mikes című versét.

Baranczó Benedek és Vass Tibor fotói

„Egy haris kiáltott a réten, aztán újra csend lett, csak a lovak dobbantak néha, mert a meleg odadőlt a kocsi mellé és sok volt a bogár.
Délre járt az idő. A vadkörtefának kerek volt az árnyéka és a domboldalakon fehéringvállas asszonyok vitték az ebédet.
Jó volt ez a csend. Összeértem benne a földdel, az éggel, a remegő levegővel, és nehéz lett volna megmozdulni, mert kapaszkodó két kezemmel megmarkoltam az aszott füvet és úgy éreztem, ujjaimnak gyökere nőtt mélyen a hűvös földben.”

Lácacsékén, az ország (egyik) legkisebb, művészteleppel és kortárs képzőművészeti gyűjteménnyel rendelkező településén küldeményművészeti seregszemlét szervezett Éles Bulcsú képzőművész, művésztelep-vezető. Felkérésére Közép-Európa négy országából több, mint húsz művész küldött alkotást.

Az első érzés, sejtelemnél alig több fuvallat, ami a sorok alá s mögé kúszik bennünk, még épp csak beleolvasva Fodor Miklós verseibe (Garabonciás- katalizátor) annak tétova dekódolása: e versek hangszerelt írások. Több ez, mint zeneiség, az, amit egy verstől akkor is elvárunk, ha annak formavilága – mint a kortárs költészetben oly gyakorta – eltér a ritmusok, a rímek, a hangsúlyok és ütemezések egymást erősítő szerkezetétől, s többnyire legföljebb a hangsúlyokra (mint érzelmi elemekre) építenek; ami, ha egyébként rendelkeznek erős mondanivalóval, korántsem baj, mondom, mielőtt félreértene az olvasó.