Már alig látok, az irodalomtól mégsem tudok elszakadni. A minap is egy
verset olvastam. Nagy lelkesedéssel láték neki, szépen is kezdődött, de
aztán elrugaszkodott mindentől, amit költészetnek lehet nevezhetni.
Később is voltak szép sorok – „Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint
mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, lángot a
lélek, test a nyugalmat. Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg
nem halnak” –, de ez már csak olyan volt, mintha a homokba mazsolát
tennének.
Nem is azért olvastam, mintha mindig a kortársakkal gyötörném amúgy is
fáradt szemeim, hanem azért, mert úgy szólt a legenda, hogy a költér itt,
Lillafüreden lett szerelmes abba, aki a szép sorokat ihlette. De hát én már a
szerelmét sem értem a maiaknak, mintha váltott ruha lenne.
Visszahajló emlékezettel gondolok a költőre, aki igaz ember s a barátom
volt. Hányszor bolyongtunk e gyönyörű tájakon, én a természetet, ő saját
mély lelkét figyelve! Férfias nem volt, de érzékeny és értelmes annál
inkább. Ó, Mihály! Hamar belehaltál vívódásaidba, mik naggyá tettek!
De midőn azt a játékot kitaláltuk, még éltél. Emlékszel, barátom? Valami
nagyot szerettünk volna alkotni hű Katalinommal hármasban. Azt hiszem,
azért is mentél bele a játékba, mert tehetségünk oly különböző volt, s oly
különböző világokat festett. Nőm szépprózában – ebben egész szép
tehetsége volt –, Te költeményben, én pedig természetleírásban,
fényképben s rajzban járultam volna hozzá ez irodalmi villa alakzatához. De
csak az anyaggyűjtésig jutottunk: szeretett őszöd szűk hónapra elvitt.
Múló évnek végső virágát nézem, Mihály, s tudom, hervadásom végső
pontjához ér nemsokára. Mindenki lehullt, mint Petőfi írta; s az új költők a
szerelmet is megölték.
64 Megtekintés
3 Perc
